Parasztházak építése az 1920-as-30-as években

 

Nem igazán köztudott, de a hazánkban jelenleg álló vályogfalú, földfalú házak több mint 60%-a az 1920-as, 30-as években épült. Az ország ebben az időben - részben birtokpolitikai, részben szociálpolitikai okokból - fokozott figyelmet fordított a köznép, elsősorban a falusi népesség lakáskörülményeire. Sajnos nem minden népcsoportéra, hiszen tudjuk, hogy voltak vidékek és társadalmi rétegek, amelyek kimondhatatlanul rossz lakáskörülmények között éltek. De ugyanakkor évente több tízezer új ház is felépült… igaz, legtöbbször csak ott, ahol a birtokosok is figyelmet fordítottak erre.

A politikusok egy része igyekezett a letelepedést, a lakáshoz jutást akcióként kezelni. A szociológusok, a néprajzzal foglalkozók ezzel szemben feltárták azokat a nem mindig rózsás körülményeket, amelyek között a falusi népesség, a szegénysorsban élők laktak. Ekkor születtek meg azok a jelentős művek, amelyek máig a magyar és európai szociográfiai irodalom kiemelkedő darabjai: Szabó Zoltán Tardi helyzet és Cifra nyomorúság című könyve, Illyés Gyulától a Puszták népe vagy Féja Gézától a Viharsarok című mű.

Közöttük lavíroztak a kor építészei. Nagyjából úgy a 30-as évek elejétől behatóan vizsgálták a nép építészetét, de nem csak magát a „népi építészetet”, mint műfajt, hanem a népi építőmesterséget is… s igyekeztek a jó és használható példáknak teret adni. Ezzel magyarázható, hogy ebben az időszakban számos, a hagyományos, olcsóbb építési anyagokat, építési technológiákat bemutató tanulmány, írás jelent meg szaklapokban, folyóiratokban.

Kevéssé ismert tény, hogy az 1920 és 1930 között Magyarországon épült 292.588 ház közül 193.460 épült fel vályogból vagy vertföldből, azaz a házak 65%-a. Még érdekesebb, ha azt nézzük, hogy ez az arány miként alakul a városokban épült házak nélkül: az ez időszakban a falvakban, községekben épült 267.000 házból, 183.099 készült ilyen hagyományos anyagból. A 1930. évi népszámlálás adatai szerint az ország 1,467.926 házának 74% -a földből épült — vályogból vagy vertföldből . . . A városokban ez arányszám 61%, a községekben 77%, de természetesen van olyan település, ahol még ennél is nagyobb arányszámokat találunk. Például Jászberényben a 4647 ház közül 4493 vályogból vagy tömésfallal épült. De van olyan település, ahol a templomon és az uradalmi kúriaépületen kívül a teljes épületállomány földfalú…

Tehát a kor építészei igyekeztek feltárni a népi építkezés (és a népi építészet) olyan módjait, amelyek révén segítséget nyújthattak az építkezőknek. Nem véletlenül - ugyanis a házépítés abban a korban is igen költséges volt, és bár tudjuk, hogy a kaláka, az egymásnak történő segítség az falak felhúzásában könnyebbség volt, akkor is: egy-egy ház felépítése nagyjából 3800-4000 pengő volt. S tudjuk, abban az időben 200 pengő fix kellett ahhoz, hogy már jól megélhessen az ember.

 

Az alábbiakban az 1920-as évek végén, az 1930-as években keletkezett szakirodalomból mutatom be azokat, amelyek a házak építési módjáról, technikájáról szól.

 

Tömésház építése az Alföldön (Az Ország Útja, 1938. július-december)
*
A balatonfelvidéki kőház építése (Tér és forma, 1929 2. évfolyam)
*
A tiszai árvíz tapasztalatai – házak és pincék (Kültelek 1937. július 25.)
*
Tetőzet építése (Városok lapja 1937 július 1.)
*
Tanulságos újságolvasmányok (Vas és fémmunkások lapja 1935)