A balatonfelvidéki kőház építése

„Míg a dunántúli faház sem technikában, sem a formák tekintetében nem érte el az erdélyit, sár- és vályogháza pedig az alföldi gyakorlatot, addig a kőépítkezésben minden más területünknél figyelemreméltóbbat alkotott. Nevezetesen a Balaton északi partján látunk az építőanyagok elterjedését szemléltető térképeken egy hatalmas foltot, amely azt jelenti, hogy e területen az építmények 90—100%-a kőből való. Mindenesetre feltűnő, hogy ez éppen a Bakony alján van így, ahol pedig a fa sohasem volt messze. Nem volt messze, de két-három emberöltő óta olyan drága, hogy a szegény ember, ha épít vagy építtet, már nem veheti számításba, s fát csak ott alkalmaz, ahol nélkülözhetetlen. A kő közel van, sok helyen magán a telken vagy szomszédjában kitermelhető, sőt egyúttal e munkával sok helyen a telek is többé-kevésbé nivellálódik. A hagyomány szerint régen e területen is a faépítkezés volt általános, ma azonban ilyenre nehéz volna akadni.

Alulírott e terület 38 községében figyelte meg az építkezést, ősi szabású faépítményre azonban sehol sem akadt. Ez a terület tehát a Dunántúl s mondhatni az ország legtipikusabb kőépítkezési területe. Ez a kő a Balaton fejétől Badacsony tájáig vörös mészkő, Badacsony körül (fekete) bazalt, azon alul fehér mészkő. Nem vagyok építész, de ha szerencsém volna annak lenni s lehetőségem volna a Balaton mellett építeni, egyebek közt e három színlehetőséget is számba venném. Igaz, hogy helyi szokás szerint ma már a lakóházat (néhol a hátát kivéve) mindenütt vakolják és meszelik, mint úgyszólván országszerte, azonban a házak háta, melléképületek, kőkerítések, régi templomok, haranglábak, romok stb. még bőven adják a helyi jellegzetes színeket.

A kitermelt követ sárral rakják össze, melyben rendszerint benne van az illető kőzet málladéka is, hiszen maga a talaj is színes a málladéktól. Bárminő anyagú is a fal, a fedélszék természetesen fából készül, amelyet vagy a falak tartanak, vagy egyéb támasztékra is nehezedik. Némely sárfal, de különösen a sövényfal a mindig egyformán nehéz fedelet nem bírná meg, ezért a tető gerincén végighúzódó szelement földbe ásott villás végű, ú. n. szelemen-ágassal támasztják fel, a szarufák pedig szintén nem a koszorúfára támaszkodnak, hanem a szelemenbe vannak akasztva. Ami súly tehát, helyesebben nyomás így a falat éri, az inkább összetartó, mint szétnyomó tendenciájú. Ahol a ház homlokzati falán a tetőgerincig fölnyúló vaskos oszlopot látunk, ott mindig ilyen fedélszerkezettel van dolgunk. Ahol ez oszlop csak padlásmagasságig nyúlik föl, ott csak a mestergerendát tartja, s a súly nagy részét ilyen helyen az eképpen föltámasztott mestergerenda viseli. Mindkét változat lényegesen befolyásolta a szoba belső berendezését, még abban az időben, mikor a ház keskenyebb oldalán nem volt szokás két ablakot csinálni. Jobbadán egyet is sokallottak. Ez az egy ablak nem kerülhetett (a szelemenágas miatt) a fal közepére, hanem oldalt s ez vezetett az interieur országszerte szokásos sarkos kialakításához. A kő kivételével minden más falat, nevezetesen sártapasztását, főleg pedig a sár-, karó- és sövényfalat gondosan kellett védeni az időjárás ellen. Erre szolgáltak a soknevű kieresztések, ereszek, tornácok, ámbitusok, pitvarok, hámbitusok, ablakallák, stb. Ily kieresztést a faház régimódú vaskos, erős fala oszlopok nélkül is megbírt, s általában minden olyan ház, amelynek falára a fedél teljes súlya rábízható volt. Ha a fal erre nem volt képes, a padlásgerendákat is alá kellett támasztani s így keletkeztek a faoszlopos tornácok, s ezek számtalan változata. Ily oszlopot utólag is raktak, még pedig már faházak fedele alá is — kőből is, (kőlábak).

De éppen a dunántúli házak körében a tornácok alakítását más szükség is parancsolta, különösen akkor, mikor a ház több osztatúvá kezdett fejlődni. Ez a fordulat nem lehet nagyon régi. Göcseji hagyomány szerint régen csak egy helyiségből állt a ház, s valóban az egész dunántúli jellegzetes házépítő gyakorlat is emellett tanúskodik. Ez a tanú az ú. n. füstösház, amely a magyar nép háztípusai között arról nevezetes, hogy helyiségei nem közlekednek egymással, minden helyiség ajtaja az udvarra nyílik, azaz hiányzik a házból a belső szerves egység. A konyhából csak úgy lehet egyik vagy másik szobába menni, ha elébb kimegyünk az udvarra, vagy legalább a nyitott tornácra. Hogy ez a körülményes közlekedés bármily sárban, zimankóban lehető legyen, gondoskodni kellett valamely védett összeköttetésről. A tornác tehát nem dísz, mint aminek mi hajlandók vagyunk látni, hanem elsőrendű szükséglet. A ház pedig azért füstös, mert konyhájában (kéménytelen) szabad tűzhely van s a rajta égő tűz füstje az ajtón dűl ki, okozván példátlan tömegű szembetegséget az asszonyok között. Hogy ez a tüzelőmód miért él ma is éppen az aránylag műveltebb Dunántúl népe közt, holott még a primitívebb nemzetiségek is gondoskodnak többé-kevésbé tökéletes füstelvezetésről, semmivel sem tudjuk megmagyarázni, a hozzá való konzervatív ragaszkodáson kívül. A ház ilyen beosztása ott is megmarad, ahol szabad kéményt építenek a konyhába, mert hiszen ma már ilyen is van nagy számmal. Természetesen már az uccáról megállapítható, hogy ősi módú füstösházzal van-e dolgunk, van-e kéménye vagy nincs. A konyhák melletti szobák kemencéit is a konyhából fűtik s ezek füstje is a konyhába dűl. E szobai fűtőszerkezetek régen házilag sárból épített banyakemencék voltak, újabban azonban ritkaságok s inkább bögrés vagy tányéros kályhák vannak, amelynek cserépalkatrészeit a fazekastól veszik s maguk állítják össze.

Helyenkint újabb időben kényelmetlennek találják a jobb módúak a nyitott tornácon való körülményes közlekedést s a kőtornácot egész hosszában befalazzák s gyéren ablakokat illesztenek belé, anélkül, hogy a helyiségek eredeti falait megbolygatnák. Elképzelhető, hogy milyen a sötétség azokban a helyiségekben! Mert a szobák ablakai erre a folyosóra nyílnak, a ház hátán pedig nincsenek ablakok. Ez azonban ma még ritkaság. Minthogy azonban a jobb módúak gyakorolják, valószínű, hogy általánosabb divatja lesz. De ma még a Balaton veszprémi, zalai oldalán e tornácok oly változatos gazdagságát látjuk, amely szembetűnő sajátosságával jellegzetes erre az egész területre, sőt a Bakony táján túli vidékekre is.

A házak födésére a múltban általában szalmát, a tavak közelében pedig kizárólag nádat használtak. A nád ideális fedőanyag, tartósságában pedig minden más anyagot felülmúl, a cserepet és palát sem véve ki. A száz esztendős nádfedél nem ritkaság. Fölrakása, javítása könnyű, technikája ezeréves gyakorlaton alapul s ennek megfelelően tökéletes. Ha modern technikai eljárásokkal tűzmentessé impregnálnák, veretlenül vezethetne a jövőben is minden más anyag között. Ha az ember elnézi a Balatonpart nyaraló magyarjainak huncut kis lovagvárait s egyéb émelyítő erőlködéseit, nem tudja elgondolni, vaj' mely testrészükben tartják eszüket, ízlésüket és magyarságukat. Téglával, cseréppel, palával, betonnal cepekednek, oktalanul dobálják a pénzt, hatheti nyaralás drága öröméért. Pedig ott van — néha magán a telken — a pompás kőanyag, előttük a Balaton gyönyörű nádja s ott van mintául Badacsonyban Kisfaludy Sándor pompás nádfedelű kőháza. Azt hiszem, ma sem pirongana sem ő, sem Berzsenyi Dániel a maga szerényebb nádfödele alatt. Pedig Kisfaludy nemcsak poéta volt, de a Csákok, Himfyek nagy, középkori nemzetségének késő ivadéka. Mély meggyőződésem, hogy a Balatonpart sűrű, szakadatlan beépítése akkor következik el, mikor az emberek majd balatoni nyaralójukban nem akarják utánozni pesti negyedik emeleti lovagváraikat, hanem megelégednek azzal a magyar házzal, amiben a középkori lovagvárak urainak, a Csákoknak, Himfyeknek ivadéka is jól érezte magát. A Balaton föllendülését nem kevés sokpénzű ember lovagvárai, hanem sok kevéspénzű ember egyszerű, de ízléses nádfödelű hajléka fogja meghozni. Akkor lesz az egész Balatonpart egyetlen szakadatlan falu, szegény, de jóízlésű ember minta-faluja. Kirakatban nem a ,,villa" lesz, hanem a kert és a Balaton, a ,,villába" csak eső elől és hálni húzódunk. De amíg ez elkövetkezik, addig még elmondhatunk egyet-mást a dunántúli házról, hiszen rendszeresen, alaposan úgy sem szólhatunk e szűk helyen. Csak magáról a fedélről is mennyit tudnánk mondani: Hányféle csak a fedél egyetlen vonalának, gerincének technikája: csúcsos, sáros, katonás, ollós, köteles, kalodás stb. Ki tudná mindezt itt leírni, elmagyarázni, ezer esztendő gyakorlatát, tapasztalatát elsorolni. Ránk pirulna a hajnal, mire végire jutnánk.

Hát a telket mivel kerítik? A kő területén természetesen kővel. 60—100 cm magas kőalapra rakott oszlopokkal, az oszlopok közeit jó móddal készült léckerítéssel töltvén ki. Különösen a ház uccai része előtt, ahol elébb a kis virágos kert következik s aztán a ház. Az oszlopok tetején fülfü vagy egyéb zöld bokor. Ne feledjük el a szőlőt sem, a Balatonvidéki ember ezeréves szerelmét, amit háza elején, kerítésén, tornácán is szívesen lát, nemcsak szőlőjében. Említsük fa- és virágszeretetét. A tornácok könyöklőjén, az udvarra kitett virágtartóállványon, (néha egy égbeemelt rossz kerék tetején) tarka virágok pompáznak. Az udvarra ültetett csemetéit gondosan körülbástyázza: tyúk bele ne vágjon, csikó el ne tapossa, malac meg ne turkálja.

 Fűződnek szokások is az építés munkájához. Régi faházak talpa alatt egy-egy húszas rejtőzik, hogy a gazdának s unokáinak fiadzzék. Ha a szelement fölhúzták, a gerincről poharat köszöntöttek s a gazdának, erőt, egészséget, mindenben szaporaságot kívántak. Bankót azonban nem volt szokás kívánni az Istentől: „Bánkút nem kíványunk, miér aszt ussö ód!" — mondták s e mértékletességben valószínűleg igazuk volt.

Az üveget aztán lehajították s ha eltörött, az a ház, a gazda szerencsétlenségét, halálát jelentette. (Azért aztán nagyon megnézték, hova dobják: szalmára, rőzse-, nádcsomóra, trágyadombra). Ha lehetett — s miért ne lehetett volna — az ólálkodó gyerekek közül hirtelen elkaptak egyet s iziben megcsapták maradandó emlékezet okáért. (Már a középkorban is arról emlékeztek a 70—80 éves tanuk egy-egy határjárás mozzanataira, hogy a határhalomra húzván őket, kimérték rájuk a feledhetetlen emlékezetet.)”

Viski Károly Tér és forma, 1929 (2. évfolyam) 1. szám