A tavaszi áradás építészeti tanulságai - házak és pincék

„A tavaszi árvizekről szóló hírek az egész országot heteken keresztül izgalomban tartották- Az árveszedelem megszűntével szűkebb hazámba, a Sajó völgyébe utaztam, hogy az elemek pusztítását a magam szemével lássam és közvetlen benyomások alapján fogalmam legyen arról, hogy egy ilyen elemi csapás az épületekben milyen károkat okozhat.

Anélkül, hogy az árvízkárok és veszedelmek jelentőségét akár a legcsekélyebb mértékben is csökkenteni akarnám, közvetlen észleleteim alapján megállapíthatom, hogy a mindenképpen igen jelentős anyagi veszteséggel járó áradás rémségeit egyes tudósítások túlozták és az összedőlt épületek tömegéről szóló hírek, hála Istennek, csak igen kis mértékben feleltek meg a valóságnak. Ez a megállapítás mindenesetre örvendetes lehet, de nem teszi feleslegessé ennek a kérdésnek a napirenden való tartását és úgy vélem, hogy nem végzek hiába való munkát, ha az elmúlt veszedelem építészeti tanulságait a műszaki ember szemszögéből igyekszem összegezni.

 Az áradás visszahúzódása után megtett körutamon azt láttam, hogy az árvíz a szokatlanul magas vízállás ellenére természetesen csak az alacsonyabban fekvő területeket öntötte el és legalább is a Sajó völgyében, magába a lakott községekbe számottevő mértékben nem hatolt be. Ebből következik az is, hogy csak az alacsonyabb fekvésű területeken lévő épületek voltak veszedelemben, mert kisebb-nagyobb mértékben, rövidebb-hosszabb ideig vízben állottak. A meg nem felelő mélységű és anyagú alap-, lábazati, valamint felmenő falakkal épített épületek közül egyesek a víz kimosó és oldó hatásának nem tudtak ellenállni és részben a vízbenállás alatt, részben pedig a víz visszahúzódása után megrepedeztek, megroggyantak, illetve összedőltek. A szilárdabban megépített épületeknél ilyen súlyos elváltozásokat nem találtam. Ezeknél mindössze a falak telítődtek vízzel, a víz felszívódott a falakba és helyenkint a víz nyomása a padlókat megbontotta. Az alápincézett épületek pincéibe a víz az ajtókon, ablakokon, falakon és a padlón keresztül behatolt, a falakat a vízbenállás alatt átáztatta és a pincékből a vizet csak szivattyúzással vagy kimerítéssel tudták eltávolítani. Aránylag legkevesebb kárt szenvedtek a földbe ásott oszlopokkal megépített csűrök, pajták és színek, amelyeknél mindössze a már elkorhadt végű oszlopok törtek el a kimosás révén fellépő egyenlőtlen megterhelés miatt. A földre alap nélkül, talpgerendákkal épített gerendavázas épületeknél a talaj kimosása folytán részleges süllyedések álltak elő minden komolyabb rongálódás nélkül.

Nagyjából ezekben foglalhatom össze az észlelteket és most Iássuk, hogy a súlyos anyagi károk árán szerzett tapasztalatokat a jövőre miként lehet hasznosítani.

A kérdés elbírálásánál két szempontot kell megvizsgálni és pedig először az épület helyének, másodszor pedig az épület szerkezetének és anyagának megfelelő kijelölését, illetve megválasztását. Az első szempont a lényegesebb, mert a víz által el nem önthető területekre helyezett épületeknél áradás által okozható károkról nem lehet szó, azonban a látottak alapján megállapítható az, hogy különösen az utóbbi időben éppen ezen a téren történtek a legsúlyosabb mulasztások és melléfogások. Őseink ugyanis józan előrelátással több gondot fordítottak az épületek helyének megválasztására és ezt igazolja az is, hogy a folyók mentén lévő községek általában a magasabb helyeken települtek és a mélyebben fekvő területekre legfeljebb a szérűskertek kerültek. Most azonban, hogy a falvak főként a házhelyosztások révén megnagyobbodlak, igen sok helyen a házépítésre kevésbbé, vagy egyáltalán nem alkalmas területeket parcelláztak fel és itt kezdődött a baj.

Tudvalevően kis- és nagyközségekben az egyszerűbb szerkezetű gazdasági épületek, valamint lakóházak építési engedélyeit a községi elöljáróságok adják meg a községi építési bizottságok javaslata alapján Ez az engedélyezési eljárás a legtöbb esetben, sajnos, csak formaság és mindössze az elbirtoklás megakadályozása céljából van valamelyes jelentősége, mert egyrészt az építési engedély vagy egyáltalában nem, vagy alig tartalmaz gyakorlati értékű műszaki kikötéseket, másrészt pedig főként kisközségekben az ott lakó kisebb építőiparosok mint építési bizottsági tagok nem is képesek műszaki szempontól a helyes irányban közreműködni. Ilyen körülmények között — hatósági rendelkezés nélkül, legyenek az építtetők magánosok vagy uradalmak természetesen a legkisebb költséggel igyekeznek az építkezést elvégezni és ebből következik többek között az is, hogy az épületek padlóvonala az átalagos terepszintet alig haladja meg, az alapfalak pedig a legritkább esetben vannak felszívódó talajnedvesség ellen szigetelve. Ennek az építésmódnak a következményei áradás esetén nyilvánvalóak. A hibák elkerülése céljából az épület helyét esetenkint kell megvizsgálni. Ott, ahol az épület helyét tágabb határok között, de mégis szabadon lehet megállapítani, ügyeljünk arra, hogy az épület a lehetőség szerint magasabb részre kerüljön és az ebből keletkező terepnehézségeket megfelelő tereprendezéssel igyekezzünk Iegyőzni. Ez a megoldás feltétlenül költségesebb lesz, de a befektetés meg fogja hozni a maga eredményét.

Főként a háború után, a községek külterületein végzett parcellázások révén keletkezett kisebb házhelyeknél az épület elhelyezésénél kötve vagyunk, mert az épületek általában vagy utcavonalra, vagy pedig meghatározott és előírt előkertek mögé építendők. Ebben az esetben egyedül helyes megoldás csak az lehet, hogy az épület padlóvonalát a számításba jöhető árvízszint felett állapítjuk meg. A legmagasabb árvízszint gyakorlati megállapítására támpontul szolgálhatnak a közelmúlt áradások, valamint idősebb emberek tapasztalati adatai.

Az eddig elmondottak volnának az építési hely megválasztásával összefüggő teendők.

Az épületek szerkezetének és anyagának meghatározása már komoly műszaki feladat és főleg nehezebbnek látszó esetekben feltétlenül magasabb műszaki tudás igénybevételét teszi szükségessé. Az első és legfontosabb teendő, hogy a padlóvonal a legmagasabb árvízszintet legalább két lépcsőfoknak megfelelő, 0,30-0,34 m-rel meghaladja. Ez a magasságkülönbözet egyrészt elegendő ahhoz, hogy a víznek az épületbe való behatolását megakadályozza, másrészt pedig lehetőséget ad arra, hogy a padlóvonal alatt általában 15 cm-re elhelyezett szigetelőlemez útján megakadályozzuk a víznek a felmenő falakba való felszívódását.

Továbbmenően elsőrendű követelmény az is, hogy az épületek szilárdan falazott vagy betonozott alapja a fagyhatárig feltétlenül lenyúljon. Hazánkban a fagyhatár általában a mindenkori terepszinttől lefelé mért 80 cm, tehát az alapoknak legalább is ilyen mélyre kell leérni. Ilyen mélységnél az alapfalak kimosásától sem kell félni. Az alapmélységnek, valamint a padlóvonal magasságának ilyen szempontok szerint való megállapítása esetén alápincézetlen épületeknél semmiféle meglepetéssel nem kell számolnunk. Alápincézett épületeknél a feladat jóval nehezebb és ott a megkívánt pincemélységnek megfelelően a pincefalak anyagának helyes megválasztásával, valamint szigetelésével kell az épület biztonságáról gondoskodni. Az alap- és a lábazati falak bármilyen fagyálló anyagból, de mindenkor a legnagyobb gondossággal készítendők és pedig a beton megfelelő döngöléssel, a falazott falak pedig a hézagoknak habarccsal való teljes kitöltésével. A falakban kitöltetlen üregek általában károsak. Alapfalakat mészhabarcsba falazni nem tanácsos, mert a habarcsban lévő oltott mész kötéséhez a levegőben lévő szénsavra van szükség, az pedig a földpartok közötti falakba csak igen nehezen bír eljutni. Ennek következtében a tisztán mészhabarcsba rakott alapfalaknál a meg nem kötött, lágy habarcs víz behatására kimosódhat, kifagyhat. Ezért az alapfalakat legalább is portlandcementtel javított fehérmészhabarcsba falaztassuk, egy köbméter habarcshoz legalább 1 q portlandcementet keverve.

A lábazati falakat alárendeltebb épületeknél minden káros következmény nélkül mészhabarcsba is lehet falazni. Míg az alap- és lábazati falak az előbb elmondottak miatt csak fagyálló anyagból készíthetők, addig a felmenő falaknál ilyen kikötésekre nincs szükség és a felszívódó nedvesség ellen megfelelő módon szigetelt lábazati falakra felmenő falként minden aggodalom nélkül még vályogfalat is lehet építeni.

Külön kitérek a legolcsóbb és természetesen a legkevésbé értékes anyagból készíthető vertfal és vályogfal alkalmazására, bár emiatt a műszaki körök részéről esetleg súlyos kritikával fogok találkozni. Azonban a minél kisebb költséggel való építkezés parancsoló szükségessége és a vályogfal ma is általános és széles körben való felhasználása miatt ez az anyag megérdemli a fokozott figyelmet. A vályog rendszerint kétszeres téglamérettel készül, előzően képlékennyé tett agyagos földből, amelybe a száradási repedések csökkentése céljából polyvát és szecskát kevernek. A teljesen kiszáradt vályog nyomási szilárdsága a földszintes épületeknél általában előálló igénybevételek felvételére megfelelő és az átnedvesedéstől megvédett vályogfal élettartama 80—120 év is lehet. Csak példaképen említem, hogy egy tűzkárbecslés alkalmával olyan parasztházat vizsgáltam meg, amelyet egy 70 éves kisgazdának még az édesapja épített. A közel 100 éves épület vályogfalának a sziIárdsága kifogástalan volt és ez a kiragadott, de általában igen gyakori körülmény is igazolja, hogy ennek az anyagnak a vidéki építkezésben van még helye a nap alatt.

A vályogfal élettartamát erősen befolyásolja, esetleg kérdésessé teszi az, hogy a fal átnedvesedhet-e. Emiatt elengedhetetlenül szükséges a tökéletesen megfelelő, jó anyagból, jól elkészített vízszintes szigetelés. Erre a vastagabb, 90-es vagy 120-as számozású aszfalt szigetelő-lemezt használhatjuk. A lemezeket a gyártás során homokkal, aprószemű kaviccsal, parafadarával vagy pedig őrölt tengericsutkával hintik be. A hintőanyagoknak szigetelés szempontjából semmi jelentőségük vagy szerepük nincs. Legcélszerűbb a hintésnélküli, sima, de vastagabb lemezt használni. A toldásokat 10 cm-es áttakarással meleg bitumennel vagy kiöntőaszfalttal ragasztják. Az így elkészített szigetelés, amely természetesen nemcsak vályogból, de minden egyéb anyagból készítendő falakhoz szükséges, teljesen megnyugtató eredményt ad.

A teljesen kiszáradt vályogból épülő falat sárhabarcsba vagy mészhabarcsba lehet falazni. Falazáshoz a sárhabarcs jobb, mert a vályoggal azonos anyag jobban tapad, illetve köt és olcsóbb is. Vályogfal alkalmazásánál, ha esőcsatorna hiányában és alacsony lábazati fal esetén számítani kell a tetőről lehulló esővíz felcsapódására, ajánlatos a padlóvonal alatti szigetelőlemezre 3—4 sorban égetett téglából készíteni a felmenő falat, mert az a felcsapódó víznek jobban ellentáll.

A vertfal általában a tudott módon, deszkazsaluzás között készül, földnedves, nyirkos agyagos földnek a döngölésével, 30—40 cm-es távolságban elhelyezendő vesszőkötésekkel. Mivel ez a fal nem szerkezeti elemekből tevődik össze, nem is lehet olyan szilárd, mint a vályogfal és emiatt ahol csak mód van rá, az alkalmazását mellőzni kell.

A földanyagból előállított falakra pusztán csak azért tértem ki nagyobb részletességgel, mert az újságok általában a vályogházak tömeges összedőléséről Írtak. Természetesen a megfelelő alap nélküli, szigeteletlen és így átnedvesedett vályogfalak már a saját súlyuk alatt is szétnyomódnak, azonban az előbb elmondottak alapján épített falaknál ilyen következményekkel nem kell számolni.

Miután a mostani áradáskor igen sok pince került víz alá, a pince elhelyezésével, valamint építésével szintén foglalkozni fogok.

Ott, ahol a talajvíz állása egyébként is magas, igen óvatosan és nagy körültekintéssel kell a pince elhelyezését intézni. Leghelyesebb esős tavasz után vagy őszkor az építés helyén próbagödör ásásával megállapítani a talajvíz várható állását. Jó tájékoztatást ad a kút ásása alkalmával szerezhető tapasztalat, valamint az esetleg a szomszédos épületben lévő pincéknek a száraz vagy nedves volta. Amennyiben ilyen tájékoztató adatok a közvetlen szomszédságban vagy környéken rendelkezésre állanak, úgy azokat szintezéssel kell átvinni az építés tervbevett helyére. Az Így szerzendő adatok alapján a pincét úgy kell elhelyezni, hogy az az épületben a telek magasabb helyére kerüljön és padlóvonala legalább 50—60 cm-rel magasabb legyen a megállapított legmagasabb vízszintnél. Amennyiben ez a vízszint feletti minimális magasság nincs meg, úgy az épületet teljes egészében fel kell magasítani még akkor is, ha ez tereprendezéssel jár. Elv legyen az, hogy a legalaposabb víz elleni szigetelés sem teremthet teljesen megnyugtató helyzetet a részben víz alá kerülő pincénél és emiatt helyesebb és olcsóbb az előbbi megoldást választani.

A pince falainak anyagára nézve érvényesek az alap- és lábazati falakra vonatkozóan említettek. A pince falait ugyancsak a pince padlóvonala alatt 15 cm-re elhelyezett vízszintes szigeteléssel kell megvédeni a felszívódó talajnedvesség ellen, ezenfelül ott, ahol magas vízállás esetén vízbetöréssel kell vagy lehet számolni, a vízszintes szigetelést össze kell kötni a falak külső síkjában, egészen a terep vonaláig terjedő függőleges falszigeteléssel Ez lényegében a vízszintes szigeteléssel azonos módon készül, azzal az eltéréssel, hogy a függőleges szigetelést bitumenes kötőanyaggal kell a bevakolt külső falsíkra ragasztani és lapjára vagy élére állított téglafallal kell megvédeni az esetleges külső sérülésektől.

Az így szigetelt pincefalon keresztül magasabb vízálláskor sem hatol át a víz, azonban teljesen megnyugtató módon akkor védekezünk, ha a pincepadló alatt, a pincefalban amúgy is szükséges vízszintes falszigeteléssel egy síkban és azzal összedolgozva padló alatti szigetelést készítünk, az előbb már leírt módon. Ez a padló alatti szigetelés beton, avagy lapjára, esetleg élére helyezett tégla aljzatra, mint sima felületre kerül és arra helyezik rá a tulajdonképpeni padlóburkolást. Az itt leírt függőleges, valamint vízszintes szigetelés igen költséges munka. az építkezést lényegesen megdrágítja és így mindezek elkerülésére legcélszerűbb az, ha a pincét lehetőleg magasan és csak száraz, víz által el nem önthető talajba helyezzük, illetve építjük.

A mostani áradáskor azt láttam, hogy a víz által elöntött pincékből nagy erővel azonnal megkezdték a víz kiszivattyúzását. Ez az eljárás a lehető legroszszabb és azzal igen súlyos és szinte helyrehozhatatIan károkat lehet okozni. Az erőteljes szivattyúzással átmenetileg csökkenthették ugyan a pincébe került víz magasságát, azonban a szivattyúzással szívó hatást gyakoroltak a pincefalakra és azoknak hézagaiból szinte kimosatták a gyengébb habarcsanyagot. Ennek az eljárásnak a káros voltát bővebben részletezni szükségtelen. Ilyen esetekben leghelyesebb megvárni az ár apadását és akkor, amikor biztosak lehetünk afelől, hogy a szivattyúzással eltávolított víz helyére újabb vízmennyiség már nem kerülhet a pincébe, kezdjük meg óvatosan a szivattyúzást. Az árvíz alkalmával fellépő víztömeggel szemben kéziszivattyúval amúgysem tudunk jelentős eredményt elérni.

Az eddig leírtakat összegezve, ott, ahol az építés helyét, az alkalmazandó épületszerkezetet és anyagot gondosan megválasztják, a végzendő munka pedig teljesen szakszerűen készül, meglepetésekkel számolni nem kell, mert az épületek a vízbenállás alatt nem rongálódhatnak meg. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a gondos építkezés minden esetben költségesebb, azonban a tavaszi árvízkárok tapasztalatai alapján nyilvánvaló, hogy a szükséges felkészültség és nagyobb költségvállalás által javainkat biztonságban tudhatjuk, míg a felületesség vagy észszerűtlen takarékosság súlyos károkat okozhat.”

Rozsnyai Nándor építőmester - Kültelek 1937. július 25.-i száma