A VÁLYOGFAL ÉPÍTÉSE
Wall laying with earth bricks
Lehmziegelmauerwerk

Tisztelt Olvasó!

Az alábbi oldalak a vályogházak legfontosabb szerkezetének, magának a vályogfalnak a felrakásáról szólnak.

Azonban...

A falak építése, főleg, ha azok egy bonyolult (és itt már egy egyszerű hosszú alaprajzú lakóház is bonyolultnak tekinthető) szerkezetet adnak, nem egyszerű feladat. És nem is a fizikai munka miatt, hanem azért, mert vannak bizonyos írott és íratlan szabályok, amelyeket be kell tartani ahhoz, hogy jó, de főleg biztonságos épület szülessen meg. Azt is tudni kell, hogy építési kivitelezési tevékenységet - ritka kivétellel - csak arra képzett és arra engedéllyel rendelkező személy, szervezet végezhet (bár az utóbbi időben lazítottak ezen a szabályozáson, ami nem biztos, hogy jó).

Az oldal nem is azért készült, hogy valaki ez alapján próbáljon meg egy házat felépíteni. Sokkal inkább azért, hogy fogalma legyen a vályogfalépítésről az érdeklődőnek, illetve az sem árt, ha ellenőrizni tudja az általa megbízott mesterek munkáját...

 

A kőművesség minden időben a házépítés legfontosabb mestersége volt. Régen, és most is a kőműves a „főnök” egy ház felépítéskor, az ő munkája határoz meg minden rákövetkező feladatot - de nyugodtan mondhatjuk, hogy a falak építése előtti munkálatokat is. Egészen az utóbbi évtizedekig a kőműves volt a „kivitelező”, nem véletlen, hogy a modernebb korokban és a hagyományos építkezéssel foglalkozó szervezeteknél, vállalkozásoknál még ma is a kőműves a műszaki vezető. Házaink építésénél még ma is a kőművesnek van döntő szava - a megfelelő tudással, tapasztalattal és referenciával rendelkező kőművestől fogadjuk is el ezeket. Sajnos nem minden kőművesre igaz ez a kitétel...

Minden, a ház felépítésével kapcsolatos munka és további teendő a falak felépítésnek minőségétől függ. Ha valamit a falak felhúzásánál elrontunk, azt már nem lehet egykönnyen kijavítani, mindenképpen befolyással lesz a következő teendőkre...

 

És akkor most a vályogfalak, egészen pontosan a vályogtégla falak építéséről.

A vályogtégla falak építésének menete nem sokban különbözik a „rendes”, égetett téglafalak építésétől. Az alapvető dolgok mellett a következőkben igyekszem bemutatni minden olyan speciális dolgot, amit tudni kell ezzel összefüggésben.

 

I. A fal kitűzése

A falak építése a kitűzéssel kezdődik. Napjainkban természetesen már megépített alapokra falazunk, és azt gondolná az ember, mi sem egyszerűbb, mint az alapra rádobálni a téglákat. Ez nem így van.

Ugyanis az emberi természet olyan, hogy szívesen hajlik maga felé a keze. Ezt a mondást a falak építésénél szó szerint kell érteni: ugyanis az a tapasztalatom, hogy megfelelő irányzék, kijelölés nélkül senki, még a leggyakorlottabb kőműves se tud egyenes falat rakni.

Az első egy-két sor még csak-csak, de minél magasabb a fal, valamilyen, a természetre visszavezethető ok miatt elkezd eltérni az egyenes iránytól - mégpedig függőlegesen. Azaz a falat rakó ember nem tudja szemre pontosan egymás fölé rakni az egyes téglákat, egy nagyon kicsit, néha csak egy-két milliméternyit elcsúsznak egymás felett a téglák függőleges élei. Ez lehet mindkét irányba: van, aki befelé, van, aki kifelé „húz” falrakáskor. S ne feledjük, a vályogtéglák koránt sem olyan egyformák, mint a gyári égetett téglák, azaz mindig van a szélességi, hosszúsági méreteikben egy kis eltérés.

A nem pontosan függőlegesen rakott fal a tetején akár 4-5 centit is elhajolhat - amihez elég, ha soronként csak egy millimétert nem stimmel a fal rakása, azaz 1-2 mm-rel arrébb kerül a tégla, mint az alatta lévő. Egy 3 méter magas fal a hagyományos, 12 centi magas vályogtéglából falazva 25 téglasort jelent - nem is olyan kicsi kell ehhez a fentebb említett 4-5 centis eltéréshez.

Ez a pár centiméter viszont már komoly gondot okozhat, főleg a vályogfalaknál. Ettől a fal egyrészt girbegurba lesz - és bevallom, a régi házak ilyen hullámos fala számomra megragadó, de ki örül egy újonnan rakott fal görbeségének.

Nagyobb gond azonban, hogy a fal így egy bizonyos hajlítást szenved, a ráható erők - a saját súlya illetve a ráterhelt súlyok (pl. a tető) - nem függőlegesen fog hatni, hanem úgynevezett külpontos teherként. Ez téglafalnál, kőfalnál is nagy gond, de még nagyobb gond vályogfalnál, ami tudjuk, hogy hajlítóerőre nagyon kicsit vehető igénybe. Tehát ez ellen kell a kitűzés.

 

A régi korokban (itt az 1970-as, 70-es évekig tartó időszakot értem) a falépítés nagyüzemi, de kisipari végzése során is a zsinórállás építése volt az első lépése a falazásnak. Azt hiszem, a mai kőművesek jelentős része (de az 50-évesnél fiatalabbak biztosan) már azt sem tudják, mi az a zsinórállás.

A szerkezet (szakmai nevén „segédszerkezet”) a földbe ásott oszlopokra helyezett vízszintes deszkázatot jelentette, amelyeket az építendő épület sarkaitól messzebb állítottak fel. Pontos, mérőszalaggal, szintezőműszerrel történt kitűzésük után a zsinórállásra kifeszített zsinór szolgál arra, hogy a falak irányát és az egyes téglasorok magasságát kijelölje. Az akkor készült kőműves és építőipari szakkönyvek, tankönyvek részletesen leírták a készítését, ezekből mutatok most egy ábrát.

(A képekre kattintva azok nagyobb méretben is megtekinthetők)

Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy ma már nincs olyan kőműves, de még csak építési vállalkozás sem, aki ilyet használna. Egyrészt munkaigényessége miatt (az oszlopot bizony le kellett ásni, azokat a munkavégzés során kerülgetni kell), de anyagi okok miatt sem.   Egy szabályos, tankönyv szerinti zsinórállás annyi faanyagot kívánna, amennyit - a tetőszerkezetet leszámítva - összesen nem használnak el egy ház építéséhez. És ki lenne az, aki megfinanszírozza. Egyébként az az igazság, hogy a régi korokban - tehát nagyjából a nagy volumenű téglaépítések idején, úgy az előbb említett 1960-as, 70-es évekig - is csak nagyvállalatok készítettek ilyet, amikor nem ritkán több száz méter hosszú falakkal készültek lakóépületek, ipari épületek téglából. Külön kitűzők, "anlégerek" dolgoztak a vállalatoknál. Aztán a modern építési technológiák miatt, mint a beton, előregyártott beton teljesen elfeledték a zsinórállás fogalmát.

A falak kitűzésére persze ma is szükség van. Mit csinál ilyenkor a jó kőműves? Magának tűzi ki a téglasorok irányát, magasságát.

Tudni kell, hogy a falak rakását mindig a sarkokon, a falak végén kezdjük. Azt hiszem, ez nem szorul különösebb magyarázatra.

Éppen ezért a jó kőműves azzal kezdeni, hogy a sarokra letesz egy vagy két téglát, amire egyszerűen ráhurkolja a téglasorok irányát, és ami ennyire fontos, magasságát kijelölő zsinórt. A zsinórt mindenki más-más módon rögzíti, van, aki csak simán megkötözi, vannak a komolyabb, idősebb szakik, aki valamilyen feszítőalkalmatosságot is beiktatnak - tudván, hogy a zsinór könnyen megereszkedik. Ez a bizonyos alkalmatosság lehet cső, nagyobb szeg, de régen az ácskapocs volt az általános eszköz.

A sarkon így rögzített zsinórt a tégla felső, külső élén indítják el, és viszik a következő sarokig. Mivel a zsinór rossz tulajdonsága, hogy belóg, a figyelmes szaki a fal fél távolságánál is elhelyez egy téglát, ami rögzít a megfeszített zsinórt - így végig egyenes vonalat ad ki. Innentől kezdve egyszerű a feladat: a téglákat úgy kell sorban rakni, hogy a felső élük a zsinórral legyen egy vonalban és főleg egy szintben. Ismerek olyan kőművest, aki nem egy sor téglát, hanem kettő vagy három téglát tesz egymásra, úgy feszíti ki a madzagot. Neki könnyű, megfelelő gyakorlata van, azt mondta, ő három téglasort el tud helyezni úgy, hogy a harmadik pont a magasabbra rakott zsinórral legyen szintben. És valóban így volt...

A zsinórt, a kifeszítést segítő közbenső darabbal minden sor befejezése után emelni kell egy sorral.

Így lehet legegyszerűbben elérni, hogy egyenes és főleg szintben is megfelelő téglasorok kerüljenek egymásra.

A másik, még ma is használatos módszer a falazóléc használata, Ez nem más, mint egy 10-12 cm széles deszka, amelyre ceruzával jelölt vagy rovátkolt beosztás készül: az egyes beosztások távolsága egy tégla magasságú. Alkalmas a sarkok és a falfelületek függőleges helyzetének beállításara. Használata körülményesebb, mert nem lehet minden egyes tégladarabot lemérni vele, hiszen akkor elmenne a drága idő. Ezért inkább csak a már elkészült faldarabot szokták ellenőrizni ezzel.

 

II. A fal alatti szerkezetek

Mielőtt elkezdjük a falazást, nem árt szólni a falak alatti szerkezetekről. Természetes, hogy jó, erős és már stabilizálódott alapra építünk. Tehát a tegnap lebetonozott alap nem alkalmas még építésre (kevesen tudják, hogy a beton kötési ideje 28 nap...). Azt sem kell külön ecsetelnem, hogy az alapnak, amire a vályogfal kerül, legalább 35-40 centiméterre a terepszint felett kell lennie.

Az alapra rákerül a szigetelés is, amiről máshol lehet olvasni a honlapon. Mindig szoktam javasolni egy indító égetett tégla sort a vályogfal alá, mert ezzel egyrészt egy szabályos síkot alakítunk ki - ne feledjük, hogy a vályogtégla ritkán rendelkezik éles, sima felülettel. A másik oka, hogy - szerintem legalábbis -, a szigetelőlemezhez, főleg a mostanság használt műanyaglemezhez az égetett tégla jobban kötődik, mint a vályogtégla.

 

III. A falak rakása 1. - a falvastagságok

Szinte minden építőipari tankönyv részletesen szól a különféle téglafalak vastagságáról. Azt mindenki, aki kicsit is foglalkozott ár az építőmesterséggel, építészettel, tudja, hogy a leggyakrabban használatosak a fél, egy-másfél és két tégla vastag falak. Ez a beosztás valamikor a kőművesmesterség hajnalán alakult így ki, és máig sincs jobb helyette. Mert hiszen hiába mondanánk azt, hogy tizenkét centi vastag fal, ki értené meg? A kisméretű tégla valóban ilyen széles, de mi van, ha nagyméretű téglával falazunk, vagy vályogtéglával, ami legtöbbször nem ilyen méretű, hanem szélesebb. Meg valljuk be, hülyén is hangzana egy ilyen meghatározás egy falra.

A különféle, vályogépítésben is használatos falvastagságokat az alábbi rajzokon mutatom be.

 

Annyit érdemes megjegyezni, hogy vályogból fél tégla vastag falat nem építünk. Ennek több oka is van, de elsődlegesen az, hogy a vályogtégla nem olyan erős, mint az égetett tégla. Egy ilyen vékony fal nem tartaná meg önmagát sem. Nem, nem omlana össze, de az oldalirányú terhelésre - és itt elég csak arra gondolni, hogy a falba épített ajtót csapkodjuk - egészen egyszerűen kidőlne.

A vályogtéglákból készült falak rakásakor sokszor felmerül a kérdés, hogy milyen anyaggal ragasszuk össze a téglákat.

A téglák közötti hézagot kitöltő anyagnak, szakszóval fugának nem csak az egyes darabok összeragasztása feladata, hanem az egyenetlenségük kiegyenlítése is. Főleg igaz ez a vályogtéglákra, ami, mint arról már szó volt sokkal kisebb mérettűréssel készül, azaz a téglák között nincs két teljesen, milliméterre azonos méretű.

Természetesen a legjobb, ha anyagát anyagával építjük: azaz vályoghabarccsal. Erre semmilyen különös előírás nincs, a lényeg, hogy kellően plasztikus - azaz kenhető legyen - és megkötve igazodjon a tégla anyagához. Ezt hogyan tudjuk elérni? Ha ugyanabból az anyagból készül, mint a tégla. De ha nem, hanem valamilyen másból, akkor sincs gond. Egy valami viszont fontos: ne tartalmazzon a falazatra káros anyagokat. Pl. a vályoghabarcs ne tartalmazzon meszet - mert akkor kötőereje csökken -, vagy ne tartalmazzon szerves, bomló anyagokat. Ez utóbbit nem kell magyaráznom.

A habarcs állagát, plasztikusságát könnyen ellenőrizhetjük: egy kis darabot sík felületre kiöntve az ujjunkat belenyomjuk. Ha könnyen kitér alóla, szinte elfolyik: akkor megfelelő a konzisztenciája, jól használható. Ha nem ilyen, hanem merevebb, keményebb, akkor több víz kell hozzá.

A másik vályogfalazáskor használatos habarcs az úgynevezett mészhabarcs. Ennek receptúrája egyszerű: 1 rész oltott mészhez 3 rész homok kell, és annyi víz, hogy még plasztikus legyen. A megfelelő plasztikusságot itt is a fenti módszerrel állapíthatjuk meg.

Sokszor kérdezik, hogy milyen homokot kell használni a habarcshoz. Míg a vakolóhabarcsnál célszerű bányahomokot használni, addig a falazó habarcsnál véleményem szerint akár bányahomok, akár folyami homok alkalmazható (ez utóbbi „hátránya”, hogy a szemei lekerekítettebbek, nem olyan érdesek, mint a bányahomoké - ezért nem annyira jó a vakoláshoz.) De a falazáshoz - szerintem - nincs jelentősége, milyen homokot használunk.

Jogosan vetődik fel a kérdés, miért nem jó az egyébként használatos cementhabarcs vagy a modern zsákos falazóhabarcs.

Ennek oka a következő: ezek az anyagok annyira kemény, annyira erős állagúak kötésük után, hogy a plasztikus vályogtéglafal mozgását, tömörödését nem engedik, ezért a téglák élei, sarkai e folyamat következtében károsodnak. Ahogy a mellékelt ábra is mutatja.

A másik problémát a hőátbocsátási tulajdonságuk okozza: a vályogfalnak, a földfalnak van egy bizonyos hőszigetelő és hőtároló képessége. Ha az egyes elemek (azaz a téglák) közé valami egészen más hővezetési tulajdonságokkal rendelkező anyagot helyezünk el, az mindenképpen ártani fog a falnak, lerontja ezt a tulajdonságát.  

 

A falak rakása 2. - téglakötések

A téglafalazás lényege, alfája és omegája a téglák kötése.

Téglakötésnek a téglák rakási módját nevezzük. Lényege, hogy ha a téglákat pontosan egymás fölé rakjuk, ahogy a bal oldali rajz mutatja, egy bizonyos magasság után nem maradnak egymáson - eldőlnek. Azonban ha a téglákat nem így rakjuk, hanem egy fél téglányit elcsúsztatva, úgy, ahogy a jobb oldali rajzon szerepel.

(a rajzot Dorka lányom készítette 5 éves korában...)

 

A téglakötéseknek számtalan módja van, a hosszas szöveges leírás helyett itt inkább jobbnak látom rajzok bemutatni az egyes megoldásokat. 

A „féltégla” vastag falak kötése:

Az egy tégla vastag fal kötése:

 

A falrakás második ökölszabálya: az egy tégla vastagságú vagy annál falak esetében az egyes sorokat egymástól eltérő módon rakjuk, azaz a futósorok és kötősorok felváltva követik egymást. Úgy, ahogy az alábbi rajzon is mutatom.

Az ilyen fal rajza:

 

és külső képe:

Ha jól megnézzük ezt a fotót, láthatjuk, hogy a legjobb kőműves mester is hibázhat egyszer-egyszer: a bejelölt helyen bizony néhány téglánál ez a szabály nem jött össze.

 

És itt kezd bonyolódni a helyzet.

A másfél tégla vastag fal ugyanis egy futó- és egy kötősorból áll:

A másfél tégla vastag fal, váltakozó soros téglafal első két sora így fest:

 

 

És a valóságban:

A két tégla vastagságú fal még bonyolultabb. Ebben kötősorok és vegyesen rakott sorok váltják egymást:

 

De mi van akkor, amikor elérünk a fal végéhez, vagy egy falcsatlakozáshoz?

Ilyenkor tört, darab téglákat használunk (a rajzon pirossal jelölve).

Ám ha egy olyan falról van szó, amihez nem csatlakozik fal, akkor sincs gond. Kérdezhetnénk, hogy milyen fal, az, amihez nem csatlakozik fal: például az ajtók, ablakoknál lévő falvégek ilyenek. Ekkor félbetört téglát használunk.

A téglatörés komoly gyakorlatot igénylő, nehéz munka - a rendes, égetett tégláknál. A vályogtéglánál hála istennek nem, azok könnyen törnek. Arra kell ügyelnünk, hogy a téglára merőlegesen üssünk, különben ferdén törik el.

A hegyesszögű, tompaszögű sarkok kialakítása - főleg egy vastag, kéttéglányi vagy még annál is vastagabb - falban már igen bonyolult kötéseket kíván. A szakirodalomban találunk rájuk példát, rajzot bőségesen.

 

 

A falak rakása 3. - A fuga művészete

És akkor most végre magáról a rakásról, a falazásról.

(Az itt következő, kerettel ellátott képekre húzva a kurzort kis mozgóképeken nézheti meg az érdeklődő a falazás „tudományát”.
De ne lepődjünk meg, hogy nem vályogtéglák rakásáról készültek a felvételek, ugyanis ilyen videót nem találni sehol. Talán készíteni kellene...)

A téglasorok rakását a habarcs felvitelével kezdjük. Régen szokás volt - anyagtakarékosságból, hogy az alj, vagy a már meglévő téglasor két szélére - pontosabban a szélétől 2-3 cm-rel beljebb húztak egy-egy maltercsíkot és abba ültették bele a téglát.

Vályogtéglánál ez a megoldás nem célszerű. Ugyanis ezzel a tégla nem kerül teljes felületén alátámasztásra, mintegy hidat képez a két habarcscsík között - és tudjuk, hogy a vályogtégla nemigen alkalmas húzóerő felvételére. Ne sajnáljuk tehát a habarcsanyagot, a teljes felületre kerüljön, amire felül a tégla. Sem az anyaghabarcs, sem a mészhabarcs nem olyan drága, hogy nagyon spórolni kelljen vele.

(Itt jegyzem meg: nem a zsákos agyaghabarcsra gondolok, amit jó kereskedői vénával rendelkező anyaggyártók árusítanak. Aki ilyet vesz, az megérdemli. Ők azok, akik a csapvíz helyett is műanyagflakonba töltött, jó, drága buborékmentes „ásványvizet” vásárolnak és isznak...). Agyagot, főleg habarcsnak való agyagot mindenhol lehet bányászni a világon - na, jó, a Szaharát kivéve. Bár... tudjuk jól, hogy az észak-afrikai országokban is épültek és épülnek vályogházak, nem is kicsik, sokszor 4-5 emeletesek. Kitérő gondolatok vége...

A tégla rakása nem nagy művészet a már felkent habarcsba. Azt hiszem, mindenki épített gyerekkorában elemes építőkockából, Legóból falat. Amire viszont figyelni kell: az, hogy a téglák közötti vízszintes és függőleges hézagok (szakszóval: fugák) az 1-1,5 centit (legfeljebb 2 centit) vastagságot ne haladják meg.

A falak rakásának általános szabályait természetesen itt is be kell tartani. Az előbb említett kötések, sarkok, a fuga vastagága mellett fontos, hogy az egész fallal egyenletesen haladjunk - azaz ne legyen olyan falszakasz, ami magasra ér fel, mint a fal más része - mert egy esetleges munkaszünetnél (ami adódhat például abból is, hogy nem érkezik meg valamilyen csatlakozó szerkezet) a már elkészült magasabb fal másképp fog tömörödni, mint a később épült fal.

 

És akkor most a falazás legfontosabb mozzanatáról, a téglák rakásáról.

A téglasorok lerakása előtt legtöbbször az alattuk lévő felületre egy kiegyenlítő habarcsréteget húzunk - bár van olyan mester, aki ezt elhagyja. Ennek szerepe - ahogy a neve is mondja - az, hogy az alatta lévő felület egyenetlenségeit kiegyenlítse. A vályogtégláknál ez még fontosabb, mint az égetett téglánál: ugyanis a vályogtéglák sokkal nagyobb méreteltéréssel készülnek, mint a gyári, gép által előállított téglák. Azt is tudjuk, hogy az alsó és a felső felületük is sokkal egyenetlenebb, hullámosabb - a kiegyenlítő habarcs ezeket is kiegyenlíti. A legtöbb kőműves ezt szemre meg tudja csinálni, az kezdők számára egy hosszú, másfél-két méteres léc használata ajánlott. Fontos eszköz a vízmérték. A lécre téve ezzel ellenőrizhetjük le, hogy a réteg valóban vízszintes-e. A lécre még szükség lesz a téglasorok ellenőrzésekor is. Régen erre került a vízmérték, így ellenőrzött a kőművesmester - ma már inkább hosszú, fémből készült vízmértéket használnak.

 Érdekesség, hogy régen a szakik maguknak csinálták a vízszintező deszkát, és úgy vigyáztak rá, mint a szemük fényére. Ha a kőműveskanálnak vagy a malteros vödörnek valami baja lett, vagy lába kélt, az nem érdekelte őket, de a vízszintező lécért ölni tudtak... De visszatérve a falazásra: a kiegyenlítő réteg ne legyen 1 cm-nél vastagabb, hiszen még jön rá egy habarcsréteg: az ágyazóhabarcs.

A kiegyenlítő réteget általában olyan hosszban visszük fel a falra, mint amilyet egy „fogás” alatt meg tudunk csinálni, tehát nagyjából 80 cm, egy méter hosszban.

Ezt követi az ágyazóhabarcs. De mielőtt ez ide kerülne, fontos, hogy a téglák, amit egy állásban le akarunk tenni, kéznél legyenek. Ugyanis nincs fárasztóbb és időt rablóbb dolog, amikor a kőművesnek, a falrakónak hajolgatni vagy esetleg egyet-kettő lépni kell a következő tégláért. (Építéstörténeti különlegesség is kötődik e mozzanathoz: az 1950-es években a nevezetes Sztahanov nevezetű szovjet kőműves, aztán az egész keleti világ egészen magas fokra fejlesztette a téglák adogatását, hogy minél gyorsabban menjen a falazás. Nem csoda, hiszen akkor épültek az új  nagyvárosok (itthon például Tatabánya, Kazincbarcika, Komló), a házak még nem panelból, hanem téglából épültek - fontos volt a gyors és nagy termelékenységű kőműves munka. Ezeket a különleges technikákat tanították az akkori kőműves iskolákban, szakképzőkben.

A falak rakása 4. - A vályogtégla elhelyezése

Az égetett téglafalak rakásnál előírás - főleg, ha cementhabarcsba rakjuk -, hogy a téglát be kell áztatni. Ennek oka, hogy a száraz tégla „kiszívja” a habarcsból a vizet, az rögtön megszilárdul. Sok elrontott falnak oka az a hiba, hogy nem áztatják be a tégla.

Vályogtéglánál természetesen erről szó sem lehet. Egyes vályogos szakemberek tanácsolják, hogy azért beépítés előtt a vályogtégla felületét vízzel fröcsköljük be. Természetesen ez csak a felületre kerülhet, arra vigyázni kell, hogy ne ázzon el a tégla, még akár egy milliméternyit sem. Ezt magam is javasolhatom, de tényleg csak módjával.

Az égetett vályogtégla rakása nem sokban tér el a hagyományos, égetett tégláétól, nagyjából ugyanazok a mozdulatok, fázisok vannak. Ám tudni kell, hogy ahány kőműves, falrakó, annyiféle falazási módszer van. Mindenkinek megvan a maga megszokott falrakási stílusa, ezek közül páran részletesebben is megmutatok.

A téglák rakásánál abban, hogy hogyan kerüljön a vízszintesen leterített ágyazóhabarcsra a tégla, nem sok variáció van. Sokkal inkább érdemes a függőleges hézagok, fugák alakításának különbségeit megfigyelni, megtanulni.

A leggyakrabban - és az amatőr, tanulatlan kőműves így csinálja - egymás mellé kerülnek a téglák úgy, hogy a fugák üresen maradnak. Amikor már jó pár darab tégla a helyén van (vagy egy egész sor), akkor a falazó visszatér a sor elejére, és egyenként kitölti habarccsal a fugákat. Szó mi szó, ehhez kell a legkevesebb tudás, ám ezzel a módszerrel a legkevésbé biztos a fuga teljes kitöltése - arról nem is beszélve, hogy ez a módszer igen kis hatékonyságú.

A gyakorlott kőműves másképp cselekszik: a bal kezébe fogott tégla rövidebb oldalára felken egy adag maltert, azt lesimítja kb. 1 cm vastagságra és úgy helyezi le a helyére a téglát, hogy ezt a bekent felületet rányomja az előző, már a helyén lévő téglára. Ez a módszer hatékony, és valóban jól kitöltött fuga készül így: ám kétségtelenül nagy gyakorlat kell hozzá. Az első videón a habarcs felkenését láthatjuk, a másodikon az ilyen tégla elhelyezését.

Aztán van olyan kőműves, aki - bár nem tud róla valószínűleg - az említett szovjet hős (mert valóban hőssé lett avatva, annyi kitüntetése volt, hogy szinte mozdulni sem tudott a zubbonyán lévő fityegőktől egy-egy május elsejei ünnepségen) módszerét alkalmazza: a vastagon felkent ágyazóhabarcsra felfekteti a téglát és úgy tolja oda az előző téglához, hogy az maga előtt feltolja a habarcsot, így töltve ki a függőleges hézagot.

Ezen a két videón ugyanilyen módon történő tégla elhelyezést láthatunk: a felsőn egy egytégla vastag fal futósorán az alsón pedig a kötősorában.

Ez a módszer valóban gyors, valóban jó - de a törékeny, sérülékeny vályogtéglák esetben nem mindig jó, könnyen lecsorbulhat a tégla.     

És végül a leglassabb, ám legtökéletesebb megoldás: a kőműves egy téglahosszban a fangliból (kőműveskanálból) a habarcsot ráönti a falra, majd a vakolókanállal a már álló tégla mellé „felhúzza". A kanál ott marad függőlegesen, és a bal kezébe fogott téglát odatolja szorosan a már meglévő téglához úgy, hogy az megtartsa a folyékony  habarcsot a szomszédos tégla oldalán.

Amikor a tégla így vagy olyan módszerrel a helyén van, a téglát vízszintesre és irányba kell állítani. Azaz a tetejét addig ütjük a vakolókanál nyelével vagy a kőműveskanállal, amíg vízszintesen nem áll. Vályogtégláknál az előbbi ajánlott, az acélfejű kőműveskanál ütésétől eltörhet a tégla. Ez egy-két próba után ez kiderül - ha a tégla nem bírja az ütögetést, akkor teljes tenyérrel ránehezedve nyomjuk a helyére.

A gyakorlott kőműves ezt már szemre meg tudja csinálni, a kezdőnek nem árt a zsinórt követni. Természetesen a téglának a fal függőleges síkját is követnie kell, amíg híg a habarcs, addig könnyen mozgatható előre hátra. Egy-egy méter tégla lerakása után ismét elő kell venni a már említett szintezőlécet (hosszú szintezőt) és ellenőrizni kell a sorok fekvését - azaz, hogy vízszintesek-e.

Vályogtéglából falazni elég megterhelő fizikai munka. Már csak azért sem, mert maga a tégla jellemzően nagyobb és ezért nehezebb, mint a hagyományos tégla vagy falazóblokk - és bizony a kézbefogásához is kellő rutin szükséges.

Figyeljük csak meg: több kis videón az elhelyezett tégla alól kifolyt habarcsot a kőműves lehúzza a falsíkról. Ez nagyon fontos, mert egyrészt az így lefolyt anyag elvész, másrészt a fal külső síkjára rákötött habarcs megnehezíti a vakolást.

Ne feledjük: a vályogtégla falak minden esetben kapnak valamilyen vakolatot. Ezért egy-egy falszakasz elkészülte után egy kis gömbölyűre alakított vaslemez, vagy egy betonacél darabka segítségével a fugákat ki kell mélyíteni. Ez fog segíteni abban, hogy a vakolat megmaradjon a fal felületén.

 

A fél tégla és egy tégla vastagságú falak rakása nem különösebben nehéz feladat, tulajdonképpen még a másfél tégla vastag falé sem. Azonban az ennél vastagabb falak, mint a két tégla vastagságú falnál nem árt, ha tudjuk, milyen sorrendben kell az egyes sorokba rakni a téglákat. Ez azért fontos, mert a nem megfelelő „menetrend” esetén az egyre magasabb fal elhajolhat az egyenetlen, egyoldalas terhelés miatt.

Célszerű falazási sorrend kéttégla vastag falnál

Amikor a fal elérte a megfelelő magasságot, egy teendőnk van: letakarni addig, amíg a felett lévő szerkezetek rá nem kerülnek.

 

Mire figyeljünk a vályogtégla fal építésénél?

A vályogfalazásnak vannak olyan írott és íratlan szabályai, amelyeket érdemes megismerni és persze betartani is.

• úgy kell szervezni a falazást vályogtéglából, hogy egyik falszakasszal se haladjunk túlságosan előre - azaz ne forduljon elő az, hogy ház egyik fala, vagy falszakasza már teljes egészében áll, a másik építése meg még csak fél, egy métert haladt. Ennek oka a már említett tömörödés: ha egy fal teljes egészében elkészült, és tömörödni, zsugorodni kezd, a másik szakasz pedig nem, akkor elkerülhetetlen, hogy repedés keletkezzen a csatlakozásuknál.

• a vályogfalat nem szabad más anyagú fallal egybeépíteni. Illetve, régen divat volt a réteges fal, amikor két-három vályogtégla sor után egy vagy két sor égetett tégla következett, majd ismét vályogtégla. Ez nem okoz gondot. Azonban ha a vályogtégla falba égetett vagy modern építőanyagú szakasz kerül (pl. egy pillér, egy oszlop, vagy legjellemzőbben a két ablak közötti osztóval) az már gondot okozhat. Ugyanis a vályogtégla fal másképp ülepszik, gyorsabban és nagyobb mértékben - ezért a két fajta fal találkozásánál óhatatlanul repedés fog keletkezni.

• a vályogfalak esetében az egyéb falakhoz képest még fontosabb a függőleges fugák teljes kitöltése - ugyanis ezek közrejátszanak a falak állékonyságában, és hőháztartásának biztosításában. És van még valami: az ilyen kis, 1-2-3 centiméteres hézagokat, mint amilyeneket a mellékelt fotón is megfigyelhetünk, igencsak szeretik a rovarok, a kis rágcsálók „felfedezni” és használatba venni... (falaz020)

• ablakkávát, ajtókávát nem építünk vályogtéglából. Miért? Mert a kávák is fél tégla vastagságúak, de a vályog fél tégla vastagságban nem tart: egy erősebb ajtócsapódásánál kiszakad az ajtó, rosszabb esetben az egész fal

• azokon a helyeken, ahol áthidaló kerül a falra, mindenképpen két sor égetett téglát kell beépíteni az áthidaló alá. Ez elosztja a terhet és kiküszöböli a vályog plasztikusságából adódó „pecséthatást” - amikor a fal anyag kitér a koncentrált erő elől, és kihajlik, esetleg megreped.

• már említettem a fal tömörödését. Emiatt nem szabad a nyílászárókat a fal építése közben behelyezni - mert az általuk alkotott keretszerkezet a felettük lévő falszakaszt megtartja, és amíg a mellette lévő falszakasz (ami eleve jóval magasabb, mint a nyílászáró feletti szakasz) tömörödik, ez a rész már nem. Így elkerülhetetlen egy repedés kialakulása.

• ugyancsak a tömörödés, ülepedés) miatt nem szabad a frissen készült falat levakolni  - de ez egyébként a”rendes” téglából készült falakra is érvényes. Ellenkező esetben a vakolat megreped.

• természetesen a vályogtéglákkal jóval óvatosabban kell bánni, mint az égetett falazóanyagokkal, mert érzékenyebbek a fizikai hatásokra. Nem dobáljuk őket, és nem szabad engedi, hogy elázzanak egy esetleges eső során.

• éppen az előbbi miatt fontos és mindenképpen betartandó szabály, hogy az elkészült falat a másnapi munkavégzéséig le kell takarni.

• idős kőművesek rossz szokása, hogy a nap végén a falazás befejeztekor a fal tetejére egy habarcsréteget terítenek. Számomra érthetetlen ez a szokás - sose tudták megindokolni, mindig csak a „mert így szoktuk”-kal magyarázták. A ráterített habarcs, legyen az agyaghabarcs vagy mészhabarcs - másnapra megszárad, erre már lehetetlen szabályosan és főleg síkban, egyenesen kezdeni a falazást.

• a rendes falaknál is fontos, de vályogfalaknál különösen, hogy a habarcsa amire felfektetjük a téglát, teljes egészében alátámassza azt - de ne folyjon le a fal oldalán. Ellenkező esetben a tégla nem fekszik fel teljesen, és amint már korábban említettem, a vályogtégla nem alkalmas hajlító erő felvételére, megtörik. De arra is ügyeljünk, hogy a habarcs ne folyjon ki, mert az egyrészt anyagpazarlás, másrészt a lefolyt habarcs megnehezíti a vakolt felrakását a falra.

• vályogtéglából nem építünk boltívet, áthidalót. Sajnos ezt a szabályt a régiek nem tartották be, sok esetben ezért ereszkednek meg vagy repednek meg az ajtók feletti falszakaszok. 

 

© Mednyánszky Miklós 2020
Flag Counter

Ha írni akarsz, vagy valami jobban érdekel: