PADLÓBURKOLATOK A VÁLYOGHÁZAKBAN A vályogházak esetében a korszerű, modern
élet megvalósításhoz szükséges megfelelő belső terek kialakítása a legnagyobb
probléma. Mert nem csak a mai kornak megfelelő életvitelnek, és igényeknek kell
megfelelni, de figyelni kell arra is, hogy a megoldások ne károsítsák az
épületet, ugyanakkor illeszkedjenek is a régi épületekhez, azok képéhez,
hangulatához. A legtöbb hibát a burkolatok kialakításakor, valamint a
nyílászárók cseréjénél követik el a tulajdonosok. A jó burkolatnak ki kell elégíteni az
alábbi körülményeket: tiszta, szép, egyben jól karbantartható felületet adjon,
építési technológiája, majd megléte ne károsítsa a vályogház egyéb szerkezetit,
illeszkedjen a régi épületek formájához, képéhez. A régi korban a vályogházakban földpadlók
voltak. Ezek káros voltáról már az I. fejezetben szóltunk. Nem kell
bizonygatnunk, hogy a mai kor emberének ez már nem felel meg. Mint ahogyan nem
felel meg a valamivel korszerűbb, de szintén egészségtelen lebetonozott padló
sem. A pitvarban, előtérben talán elfogadható, de a konyhában – ahol a
tisztaság mindennél fontosabb – vagy a szobában, ahol kényelmet keres az ember,
már nem felel meg a mai kor emberének. A XIX. század végétől megjelentek a
parasztházakban is a különféle padlóburkolatok. Először a tehetősebb
háztulajdonosok (birtokosok, a község elöljárói) rakattak padlót (hajópadlót) a
szobába, majd kő, műkő burkolatot a ház egyéb helyiségeibe – később ezt átvette
a köznép is. A hajópadlók – abban az időben még jó anyagból, hozzáértő
szakemberek által lefektetve – sok-sok nemzedéket kiszolgáltak. Ma is számtalan
régi házban találkozunk velük. Több réteg vastag festék, a deszkák közepének
enyhe kimélyedülése mutatja e barátságos és sokat megélt szerkezetek korát.
Gyakran kérnek tőlem tanácsot, hogy mit lehetne kezdeni ezekkel a padlókkal,
hogyan kellene kicserélni, átcsiszolni őket. Ilyenkor a lehatározottabban
igyekszem lebeszélni a kérdezőt, megmagyarázva neki, hogy egyrészt: ezek a
padlózatok több évtizedet kibírtak, és ha békén hagyják őket, még legalább
ugyanennyit szolgálják gazdáikat. Másrészt a kikopásuk, a finom kis
kimélyedésük mutatja a tulajdonosnak, a vendégeknek a ház immár értékszámba
menő korát – és a régi szakemberek tudását. Szerencsére egyre többen
megfogadják e javaslatomat. Ugyanígy javaslom megfontolásra a régi
mozaikpadlók, terrazzo padlók megőrzését. Ez utóbbi a XX. század harmincas,
negyvenes éveiben terjedt el a középítkezésben. Ismerek olyan 10 x 10
centiméteres mozaikpadló burkolólapokat, melyek 4-5 centi vastagok, és melyek
akár még száz évig is jól állják a megpróbáltatásokat. Ha azonban a ház padlója betonos, esetleg
földes – vagy a tulajdonos mindenképpen szeretné újabb anyagokkal szépíteni
házát, el kell végezni a padlóburkolási munkákat. És ezzel lehet a legtöbbet ártani az
épületek állagán. A modern kor technológiái, azok a mesterek, akik a mai
építési anyagokkal dolgoznak, nehezen igazodnak a régi épületek szerkezetihez.
Vályogházaknál sok esetben el kell felejteni a padló alatti betonozás,
páragátló fóliázás és az ezekhez társuló különféle modern technológiák, anyagok
alkalmazását. Ennek elsősorban épületfizikai okai vannak, melyekről
mindenképpen röviden szólni kell - mert a nyílászárók cseréje mellett a
burkolatok megváltoztatása, szakszerűtlen kialakítása okozza a vályogházak
leggyakoribb problémáját, a nedvesedést, penészesedést. A fizikai magyarázat egyszerű: az
épületek földdel érintkező, nagy felülettel rendelkező padlózata alatt igen
nagy mennyiségű pára keletkezik. Ez a föld milyenségétől függő, homokos
talajban és agyagtalajban, magasabb vagy alacsonyabb talajvízállásnál különböző.
Egy valamiben azonban mindig azonos tulajdonságú: ez a pára a felszín felé
távozik el a talajból. Méghozzá igen koncentráltan, hiszen a padló felületét
körülvevő alapfal oldalról lehatárolja e mozgásfolyamatot. Ha a párát a természetes mozgásának
megfelelő mértékben beengedjük a helyiségbe, és onnan szellőztetés útján
eltávozhat: nem okoz semmilyen gondot. Sőt, legtöbb esetben észre sem vesszük a
jelenséget. Könnyen leellenőrizhetjük ezt a megállapítást: a betonozott vagy
földpadlós helyiség bútorait (pl. ágy lába, vagy szekrény) mozdítsuk arrébb
20-25 centit. A bútorláb helyén a padlón nedvességfoltot találunk – hiszen itt
a pára nem tudott eltávozni a padlóból. De egy óra múlva a nedvességfolt
eltűnik – főleg, ha nyári melegben, vagy fűtött szobában csináljuk a
kísérletet. Azaz a pára eltávozott, a szoba levegőjében található. Egyszerű
szellőztetéssel megszabadulhatunk tőle. A földpadló, a lakkozatlan, kis résekkel
elválasztott hajópadló, és kisebb mértékben a betonozott padló is jól ellátja
ezt a funkciót: átengedi a talajból felfelé áramló párát. Azonban ha a padlóra bármilyen olyan
anyag vagy berendezési tárgy kerül, mely vízzáróan szigetel: a pára áramlása
azonnal megindul abba az irányba, hol el tud távozni. Azaz a falak irányába.
Ezért olyan gyakori az az eset, hogy az épület felújítása után az addig
teljesen száraz falak az alsó sarkokban elkezdenek nedvesedni, penészesedni, a
vakolat peregni kezd róluk. A bajt még tetézi, ha az újonnan készült
padlóburkolat alá hőszigetelés és fóliázás is kerül. Itt igen nagy a
kivitelezést végző, de a tulajdonos felelőssége: a vályogházak épületfizikai
ismeret nélkül végzett ilyen munka helyrehozhatatlan károkat okoz. Mert mi is a helyzet ilyenkor? A pára a
nagy felületen összegyűlve az általában szigeteletlen falak irányába áramlik,
abban – a hajszálcsövesség elve alapján – kezd felfelé áramlani. E folyamatot
azután már igen nehéz megakadályozni. Két megoldás lehetséges a fal ilyen
okokból eredő vizesedésének megelőzésére – de csak a megelőzésére! Ha már megtörtént
a baj, akkor csak a hibás szerkezet visszabontása (azaz a padló újbóli
felszedése) a megfelelő megoldás. Megelőzhetjük e bajt, ha a padló alatti
szigetelést – az előző fejezetben már rajzokkal is bemutatott módon –
összekötjük a falak vízszintes szigetelésével. Ebben az esetben összefüggő
vízhatlan felületet kapunk, a falazatokat a talajpára nem tudja támadni. E
megoldással csak egy baj van: a vályogházak falai a legritkább esetben
rendelkeznek megfelelő vízszintes falszigeteléssel[1].
Ennek utólagos elkészítése – falátvágással, vagy falbontással – igen
körülményes és költséges munka. Ez esetben kell a másik megoldáshoz
folyamodni: olyan padlóburkolatot kell készítenünk, mely a fentiekben vázolt
páramozgást biztosítja, megelőzve ezzel a falak nedvesedését. Erre két lehetséges módozat van: a régi,
jól bevált, a párát megfelelő mértékben áteresztő padlóburkolati anyagok
használata, vagy szellőztető szerkezet alkalmazása. A vályogházak padlóburkolására
elsődlegesen a jól bevált hajópadlók alkalmasak. A hajópadló burkolat ágyazata
úgy kerüljön kialakításra, hogy semmiképpen ne gátolja a pára mozgását. Ennek
legegyszerűbb módja a kavicságyazat fölé kerülő homok, majd arra párnafákra
fektetve maga a padló. A hajópadló fektetése nem ördöngös munka,
saját kezűleg is elvégezhető. A régi padlózatot – legyen az beton, vagy
föld – el kell távolítani, és a helyiség padlózatát legalább 15 – 20 cm mélyen
ki kell mélyíteni. Ha a régi burkolat alatt szerves anyag található a földben
(ezt általában a rossz, dohos szag jelzi), vagy a régi padlóanyag korhadt
részei ott maradtak, azokat teljes egészében el kell távolítani. Érdemes
egy-két napot hagyni szellőzni a helyiséget, hogy a földből kikerülő nedvesség,
pára szabadon eltávozhasson. Az így keletkezett földfelületet (tükör)
le kell döngölni, majd megfelelően száraz kavicsot, sódert kell elteríteni. A
terítés magasságát a padló végleges szintje határozza meg, érdemes több ponton
előre beszintezett kavicskupacokat („jegyeket”) elhelyezni, és ezekhez igazítva
készíteni a sóderterítést. Arra figyeljünk, hogy a kavics mentes legyen szerves
anyagoktól, és teljesen száraz legyen. Ha ez utóbbiban nem vagyunk biztosak,
akkor inkább hagyjuk száradni egy-két napot a felületet. Az
így előkészített felületre kerülhetnek a párnafák. Szabványos méretük legalább
48 x 75 mm. Ezeket vagy a földbeütött karókkal rögzíthetjük, vagy – ha a
helyiség nem túl széles – a végüket a falakhoz ékelhetjük. A hajópadlókat
mindig a természetes fény beesési irányával párhuzamosan fektetjük, azaz a párnafák
az ablakkal ellátott fallal párhuzamosan fussanak, mert ezekre merőleges lesz a padlóburkolat.
![]()
A párnafák 80-90 centiméterre
helyezkedjenek el egymástól. Arra figyeljünk a távolságok kiosztásánál, hogy a
fal mellett mindenképpen kell futnia párnafáknak, mert a padló deszkájának itt
fel kell támaszkodnia. A párnafákat lehet toldani, de arra figyeljünk, hogy a
toldások ne egymás mellé kerüljenek. A toldásokat mindkét oldalukon hevederrel
kell megerősíteni.
Bár
régen nem kezelték le a párnafákat, nem árt, ha manapság valamilyen –
egészségre nem ártalmas, belső terekben használható gombaölő szerrel lekezeljük
a fákat.
Ezután
készülhet el a homokágyazat. Ez 2-4 centis finom, száraz, szerves anyagoktól
mentes homok legyen. A párnafák közötti feltöltést legalább 1-2 centis
„bogárhátúra” kell kialakítani, mert a padlódeszka így mozgás nélkül fekszik
fel. Ezt a deszkák fektetése közben is el lehet végezni.
A
padlódeszkák kezeletlen fenyő vagy keményfa deszkák lehetnek. Szélességük
változó, 15 centisnél szélesebbet általában nem fektetnek. A padlódeszkák
elhelyezését és rögzítését úgy kell elvégezni, hogy lehetőleg ne maradjon rés a
két deszka között. Ehhez a deszkákat élük irányából egymásnak ékeljük, ahogy az alábbi ábrán is bemutatom.
![]()
A padlódeszkákat csak
a párnafákon szabad toldani, mégpedig úgy, hogy ne essen egy vonalba két
szomszédos toldás (lásd az előbbi ábrán a jobb oldali rajzot). A falaknál kb. másfél centis hézagot kell hagyni.
Ellenkező esetben a deszkák mozgásuk, duzzadásuk miatt a falnak feszülnek, ami a szélük felhajlásához, rosszabb esetben repedéshez, töréshez vezet.
Ugyanígy a deszkák vége sem ütközhet a falnak, mert a feszülés miatt felhajlik, púpossá válik a deszka.
Fontos tudnunk, hogy a vályogházak falazatai a
legritkább esetben egyenesek, sőt, gyakran még csak nem is párhuzamosak
egymással. Ez a padlófektetésnél komoly gondot okoz, ha nem számolunk vele.
Ezért a padlófektetést vályogházakban lehetőleg annál a falnál kezdjük, ahol a
belépésre szolgáló ajtó található. Az utolsó egy-két deszkánál a fal eltérése a
párhuzamos iránytól hosszanti vágással kiegyenlíthető. Nagyobb gondot okoz az, hogy a fal egyenetlensége
miatt a deszkázat nem simul a fal aljához. Ezt általában szélesebb sarokléc
elhelyezésével lehet „eltüntetni”, vagy a bútorok megfelelő elrendezésével. A régi korokban nem használtak saroklécet – tudomásul
vették, hogy a vályogház fala ilyen. A vályogházak esetében különösen fontos a fapadló
burkolatok megfelelő kezelése.
A fenti sorokat több mint egy fél évtizede vetettem "papírra", azóta újabb és újabb tapasztalatokkal gyarapodtam a padlófektetés "mesterségében".
Ezek közül a legfontosabb: soha ne meszeljük ki a házat a padlófektetés előtt...!
Jómagam úgy jártam ugyanis néhány évvel ezelőtt, hogy a frissen felújított vályogházban nagyokosan először kimeszeltük a szobákat, majd utána kezdtem bele a hajópadló fektetésébe, gondolván, így nem lesz meszes a padló...
Igenám, de a fektetéskor a végüknél a falhoz feszített párnafák a szögezésből adódó dinamikus terheket remekül továbbították a falba - ami a friss meszelés gyönyörű, pókhálószerű repedezését eredményezte.
Szóval, legközelebb előbb a padló, rá műanyagfólia, hogy ne festékezzük össze, és csak aztán jöhet a meszelés. Az nemokosember saját kárán tanul...
Az új padlót lakkozni nem szabad, a régi természetes
eredetű kezelések felelnek meg a célnak. A frissen fektetett zárt padlózat
lakkozása, olajfestékkel történő lekenése ugyanúgy elzárja a páramozgást, mint
ha fóliát tennénk alá. Viszont ha már több éves a padlónk, a deszkák közötti
rések kinyílnak, ezeket a felületkezeléseket meg lehet próbálni[2] Általában egy teljes év várakozás lehetővé teszi a
padlózat teljes „beállását”, a nedvesség és az egyéb összetevők egyensúlyba
kerülését. Régi korokban a friss padlót hónapokig kezeletlenül
hagyták. A hajópadló beeresztését és kezelését saját magunk is
elvégezhetjük, ha érzünk megfelelő kísérletező hajlamot magunkban. Elsőként megfelelően fel kell súrolni a padlót,
minden szennyeződést el kell távolítani róla. Esetleg egy finom gyalulás,
csiszolást is elvégezhetünk, de ezután nagyon gondosan portalanítani kell a
felületet. Az így előkészített padlót viaszemulzióval kell
bevonni, mely az alábbi összetételű: -
öt rész sztearin (ez a
mártogatott gyertyák alapanyaga, szakboltokban kapható) -
szintén öt rész (lehetőleg
fehérített, de ha sárga színű, akkor sincs gond) méhviasz (ezt kertészeti
boltokban vehetjük meg) -
és huszonkét rész paraffint
(szintén a gyertyagyártáshoz használt anyag) A fenti anyagokat egybeolvasztjuk óvatosan lassú
lángon, majd lehűtjük 100 fokos hőmérsékletre. Ezután súlyrész rész vizet
keverünk hozzá, és ezzel a keverékkel vonjuk be a padlót. Teljes száradás után
lehet kefével fényesíteni. A padlót rendszeresen padlóviasszal tartották karban.
Ez amellett, hogy lehetővé tette a padló természetes lélegzését, kiemelte a
faanyag mintázatát, erezetét. Nem dohosodott be a padló, nem ment tönkre. Ezt az anyagot is összeállíthatjuk magunk: paraffint
megolvasztva méhviasszal, terpentinfestékkel és esetleg viaszillatosítóval
keverünk jól össze, majd a masszát lehűtve dobozokban tároljuk a
felhasználásig. Gyakran az olcsóbb és mindenhol beszerezhető
petróleummal kezelték a padlót, mely alkalmas volt arra is, hogy az esetleges
kártevőket távol tartsa. Igen sok helyen találkozunk olajfestékkel kezelt
padlózatokkal. Érdekes módon ezeknél is igen ritkán lehet nedvesedéstől,
vizesedéstől származó károsodást tapasztalni. Ennek oka, hogy az olajfestékkel
történő kezelés a már régebben lefektetett, ezért hézagos padlón történt. A
hézagok miatt a pára nem torlódik fel a padló alatt, így nem károsítja a
szerkezetet. Ha csak egy mód van rá, hagyjuk meg ezeket a padlókat ilyen
állapotukban. Ha viszont cserére szorulnak, akkor a teljes felületen hajtsuk
végre a cserét a fent leírt módon, egyéb esetben károsodhat a régi padlózat is. Konyhák, fürdőszobák, előterek – azaz nem szobai
használatra használt helyiségek burkolása vályogházakban. E helyiségeknél is igen fontos szempont, hogy az új
burkolattal ne vezessük a nedvességet, a vizet a falakhoz. Önkéntelenül adódik,
hogy akkor olyan anyagból készüljön a burkolat, mely átengedi a párát. És
rendelkezésünkre is áll ilyen anyag, sokkal több, és olcsóbb, mint azt
gondolnánk. Ez pedig az égetett anyagáruk nagy családja. Persze ezek közül is
csak azok, melyek nem fagyállóra (azaz vízhatlanra) égetve hagyták el a gyárat.
Tehát a fagyálló tégla, a tetőcserép nem alkalmas erre. Annál inkább a
kisméretű tégla – főleg a bontott téglák – a régi korban használt, de mára
teljesen eltűnt padlásburkoló téglák és társaik. A téglaburkolatok használata a
XIX. század végétől kezdődött, amikor az egyes helyi téglagyárak technológiája
olyan szintet ért el, hogy már olcsón, és főleg a közelből beszerezhető volt ez
az anyag. Az égetett agyagáruk összefüggő és megfelelően
elhelyezve igen mutatós felületükkel hosszú-hosszú évekre jól használható
burkolt felületet adnak, és megfelelő módon alkalmazva nem gátolják a pára
mozgását az épületben. A téglaburkolatot szintén homokágyba fektessük. Az
aljzat akkor megfelelő, ha teljesen száraz, humusztól, szerves anyagtól mentes.
Az egyenesre döngölt földre száraz homokot helyezünk a megfelelő vastagságban,
majd ebbe fektetjük a téglákat. Többféle mintát is alkalmaztak az elmúlt száz
évben a téglaburkolatok lerakásánál. A
hálós, a kötésben, a halszálka mintában rakott burkolatok egy-egy településen
belül is igen változatos elterjedést mutatnak. A téglák elhelyezésénél igen fontos arra figyelni,
hogy a burkolat oldalról megfelelő megtámasztást kapjon. Ha zárt térben készül
a burkolat, akkor ez nem jelent gondot, a nyitott tornácok, fal körüli járdák
szabad oldalát azonban élére állított téglasorral meg kell támasztani. Ez a
téglasor mutatósabb – vagy inkább csicsásabb – ha 45 fokban élére állított
téglák formázzák. Egyszerűbb és szolidabb a hagyományos „futó” téglasor, ahol a
téglákat élükre állítva fektetik egymás után. Amire ügyelni kell: e mellé a
téglasor mellé megtámasztó betont vagy habarcsot kell lefektetni. A zárt térben (konyha, előtér, fürdőszoba) készülő
téglaburkolat hézagait csak mészhabarccsal szabad kiönteni. A cementes kiöntés
olyan zárt felületet eredményez, melyen a pára nem tud átjutni, és azonnal a
falakat kezdi támadni. A mészhabarcskiöntés előtt (részben takarékossági
okokból) a téglák közötti hézagot homokkal kell kitömíteni. Amennyiben igazán
jó, tartós burkolatot akarunk használni, a homokot egy egyszerű lapos végű
vassal felülről jól tömörítsük a résekben. Általában félmagasságig (3-4 cm)
kerüljön homok a hézagokba, erre töltsük rá a mészhabarcs kiöntést. Nyitott helyen készülhet cementhabarcs kiöntés is. Ha
járdát, csöpögőjárdát, vagy a tornác padlózatát készítjük téglából, figyeljünk
arra, hogy a téglák – és a burkolat – síkja kifelé lejtsen, és a hézagok a
téglák felszínével egy síkban fussanak. Így előzhetjük meg azt, hogy a
csapadék, a hólé megálljon a burkolaton, netalántán befolyjon a téglák közötti
résekbe. A téglaburkolatok óriási előnye, hogy egy esetleges
padlózat alatti szerelés (pl. lefolyócső, vízvezeték) esetén a szükséges
mértékű bontás könnyen kivitelezhető és helyreállítható. Ugyanez igaz a
burkolat esteleges meghibásodására is. A téglaburkolat hátrányaként róható fel, hogy az első
időkben nehezen takarítható, tisztítható. De 2-3 év elteltével a felső poros
réteg lekopik, és a több évtizede használt burkolatok nem okoznak ilyen gondot.
Ha bontott tégla kerül a padlózatba, ez a jelenség általában egy-két hónapig
okoz csak gondot, mert ezeknél a tégláknál a első réteg az évtizedes
használatban már elkopott. Nagyon ritkán kerül elő régi padlásburkoló tégla.
Általában régi épületek bontásánál lehet találkozni velük – legtöbbször a
bontásra ítélt ház tulajdonosa sem tudja, milyen kincset érő építőanyagot dob
ki a szemétre. Pedig ezek a téglák még akár száz évig is szolgálják az értő
használót, mindenképpen megmentésre érdemesek. A padlásburkoló téglák általában nem szabályos – a
megszokott arányú – tégla formátumot mintázzák. Jelentős részük csak amolyan
melléktermék volt a téglagyárakban, ezért sokszor a méretükben nagy a szóródás,
eltérés. Látszó, napi használatra való lefektetésük ezért
nehezebb is, de ennek ellenére mindenképpen javaslom. A padlásburkoló téglák legtöbbször vékonyabbak a
falazótégláknál, ezért egyenletesebb ágyazatot kívánnak. A pontszerű terhelést
nehezebben bírják, ezért ha valahová nagyobb berendezési tárgy (pl. kályha,
kandalló) kerül, ne ezeket a téglákat használjuk fel. Az elmúlt egy évtizedben – főleg a
gazdasági nyitással, a nyugati termékek, technológiák hazánkba jutásával – igen
elterjedt lett a modern kőagyaglapok burkolatként történő használata. De nem
minden előzmény nélküli ez. Hiszen már az 1930-as években készültek mozaiklap,
terrazo, nova[3] burkolatok.
Ezek az úgynevezett hidegpadlók, melyek valóban a hidegérzetet jelentik a
használóknak. A mozaiklap burkolatok általában a 3-as
évektől a 60-as évekig készültek. Parazstházaknál a 10 x 10-es, maximum 15 x
15-ös méretűeket használták. A jellegzetes vörösesbarna-fehér,
sötétszürke-sárgásfehér sakktábla szerű megjelenésű burkolattal számtalan
helyen találkozhatunk ma is[4].
A vályogházak szempontjából nem is ez
okoz gondot, hanem az, hogy ezen burkolatok teljesen zárt felületet adnak. A
padlóburkolatokról szóló rész bevezetőjét felidézve tudjuk, hogy ez a zárt
burkolat igen jelentős részben közrejátszhat a vályogházak falainak
nedvesedésében. És nem csak a régi burkolatok, de a legújabb, legszebb és
legmodernebb ma kapható padlólapokból álló felület is ugyanehhez a problémához
vezet. Mi ennek az oka? Nem csak maga a burkolóanyag – bár az
önmagában még kevés lenne. De tudjuk, hogy a hidegpadlós burkolatokat csak zárt
felületre lehet fektetni. Ez a zárt felület régen cementhabarcs volt, a
közelmúltban vegyi úton előállított padlóragasztó: melyek mind jól ellátták
funkciójukat, csak éppen épületfizikai hatásuk nem került eléggé előtérbe. A zárt cementaljzat, az estelege
műgyantát is tartalmazó padlóragasztó nem engedi, nem engedheti át a
nedvességet. Hiszen éppen ez a feladata a padlólapok rögzítésén túl. De akkor mi a teendő, ha nem akarjuk a
padlózat alatti párát a falba vezetni, ha a régi, rossz mettlachi padlót ki
akarjuk cserélni? Két megoldás lehetséges. Ha a
vályogfalunk rendelkezik vízszintes falszigeteléssel, a régi burkolat
felbontása után egy komplett padlószigetelést kell elhelyezni. Erre alkalmasak
a modern szigetelőanyagok is, de a hagyományos kátránypapír jobb megoldás.
Ugyanis a padlószigetelést feltétlenül össze kell kötni a fal alatti
szigeteléssel – és az majd’ minden esetben bitumenes lemez, kátránypapír.
Hiszen 30-40-60 évvel ezelőtt még nem használtak műanyaglemezeket szigetelésre.
Természetesen műanyagok is használhatók, de ebben az esetben is igen fontos a
fal alatti szigeteléssel való vízhatlan kapcsolat. Az így elkészült szigetelésre már a
szokásos rétegrenddel kerülhet a padló aljzata, burkolata. Probléma akkor vetődik fel, ha nincs
vízszintes szigetelés a fal alatt. Ebben az esetben a hagyományos módon
feketetett hidegpadló alatt a felgyülemlő pára a falhoz kerül és nedvesedést
okoz. Ekkor vagy egy utólagos falszigetelést készítünk el előbb, és ehhez az előbb
leírt padlószigetelést csatlakoztatjuk, vagy más megoldást kell találnunk. Több
helyen kísérletképpen az alábbi megoldást alkalmaztuk a fal nedvesédésének
megakadályozására: az előre becsülhető, mérhető nedvesedéshez igazodó méretű
szellőztető résrendszert építettünk ki a fal tövébe. Legegyszerűbb megoldása az
ábrán látható: a padlózat alatti aljzatbeton nem ér el a falig, hanem egy 5 –
10 cm szélességű rés marad ki[5].
A légrést nagy szemű zúzottkővel kell
kitölteni, ez lehetővé teszi, hogy a pára – amely a zárt burkolat alatt a falak
irányába mozog – e kitöltésen keresztül eltávozzon a padló alól. A 5 centis rés még elviselhető látványt
nyújt, főleg, ha a közvetlenül mellette fekvő padlóburkoló úgy kerül
kialakításra, hogy sor lezárást képez a burkolat és a rés között. Természetesen az így kialakított padlózat
esetében fokozottan kell figyelni arra, hogy a falazat melletti résbe ne
juthasson víz felülről (pl. felmosáskor, vagy a mosógép működésekor). Ez a megoldás kombinálható a vízszintes
padlószigeteléssel, bár erre még nincs megfelelő időtartamú tapasztalat, ezért
csak óvatosan lehet ajánlani.
[1] Az 1930-as
évektől kezdve – inkább a városokban épült – vályogházak is megfelelő
falszigetelést kaptak. [2]
Természetesen csak olyan padlóknál, ahol egymás mellé fektetett deszkák
alkotják a felületet. A horonnyal (núttal) egymásba illesztett padlóknál később
sem szabad a lakkozást, olajfestést alkalamazni. [3] A nova
burkolat szabálytalan alakúra tört kőagyalapokból áll. Készült egy, vagy több
színben is, ekkor kazettákkal választották el a különféle formákat egymástól.
Ma már nem építenek ilyet. [4] Nem csak a
szegények épületénél fordul elő ez a burkolat: a Halászbástya 2003. évi
felújításánál meglepődve tapasztaltuk, hogy a bástya egyik leglátogatottabb
tornyának padlózata is ilyen burkolatot kapott. Amikor fel akartuk szedni, a
műemlékes szakemberek élénken tiltakoztak ez ellen, megmutatva: a mozaiklapok
majd’ 5 centi vastagságban készültek, az elmúlt száz év alatt a kopás legkisebb
nyoma sem tapasztalható felületükön. A burkolat megmaradt. Az igazi meglepetés akkor ért, amikor jó egy évre rá
egy kis Nógrád megyei falu vályogházában ugyanezzel a burkolóanyaggal
találkoztam. Mivel a konyha burkolata igen jó állapotú volt, és az enyhe
bordó-sárga színű mozaikpadló még szépen is mutatott, sikerült rábeszélni a
tulajdonosokat a padló megtartására. [5] A 10
centiméter már igen nagy méret, ilyet eddig csak egy, a Budai Vár egyik házának
pincéjében kialakított kiállító teremben alkalmaztunk. Igaz viszont, hogy itt
igen nagy mértékű volt a páramegjelenés a padlózat alatt, viszont ezzel a
megoldással, és a pára megfelelő kiszellőztetésével meg tudtuk akadályozni,
hogy a pára falakat támadja.
|