c. fejezetet.

Az alapok kivitelezése előtt a munkaárok fenekére kiegyenlítő réteget (homokágyazatot, szerelőbetont) kell elhelyezni. Ez a kőből készült alapoknál sem haszontalan, ugyanis az árok csupasz fenekére elhelyezett kövek nem fekszenek fel stabilan, különböző mértékben elbillenhetnek, elmozdulhatnak.

A tapasztalataim szerint a kőalapok készítésénél az építők, építtetők összekeverik a kőalapozás technikáját a később tárgyalásra kerülő, szintén kő felhasználásával készülő úsztatott beton építésével. A kőből készült alapokat erős habarccsal kell építeni – vagyis a kövek nem csak egymásra szórva, hanem a lehető legpontosabb munkával kerülnek elhelyezésre.

Akár szórt kőalap készül, akár falazott kőalap, arra figyelni kell, hogy az alapba, de főleg a szélébe csak ép, egészséges és főleg nagyméretű kövek kerüljenek. A kisebb kövek ugyanis az alaptest peremén a terheléstől kifordulnak, ott az alap gyengül. Ugyanez vonatkozik az alap alsó síkjára is: a kis kövek, a hegyes sarkú kövek a talajba fúródva gyengítik az alaptestet.

A régi századokban ismert volt az a technológia, amikor egy nagyobb épület alapját úgy készítették el, hogy követ szórtak a kiemelt árokba, majd meszet öntöttek közé és azt vízzel locsolták. Napjainkban is kísérleteztek ilyen technológiával hazánkban – csakhogy valamit elfelejtettek. A mész a levegő széndioxidját lekötve szilárdul meg. Ha nem engedjük a levegőt a beöntött mészhez jutni (azaz egyszerre túl vastag a kőréteg), akkor a mész nem jut levegőhöz – nem köt meg. Feljegyezték, hogy Angliában a Szent Pál székesegyház alatt feltártak olyan több száz éves, több méter vastag kőalapot, melynek belsejében a mész még mindig nem kötött meg – mert el volt zárva a levegőtől.

Ezt a technológiát a régiek úgy használták, hogy csak egy-egy réteg követ szórtak le, azt öntötték ki mésszel, majd vártak 1-2 hetet, amíg a mész megkötött. Ma erre nincs lehetőség, az alapnak minél hamarabb el kell készülnie, meg kell szilárdulnia.

A kőalapok készítésénél vízre érzékeny, elfagyó vagy víz hatására porladó vagy éppen duzzadó követ beépíteni nem szabad. De ugyanígy a kis nyomószilárdságú kövek sem alkalmasak (pl. puha mészkő, egyes tufák).

A kőanyag kiválasztásánál figyeljünk arra, hogy azonos teherbírású, törőszilárdságú kövek kerülnek beépítésre. Ha egy alaptestbe csak kisebb szilárdságú (pl. mészkő) kerül beépítésre, vagy csak nagyobb szilárdságú (pl. bazalt), az nem jelent gondot, ám ha az alapfal egyik szakasza ilyen, a másik olyan kőből, az már igen. Akkor szokott ez előfordulni, amikor építkezés közben elfogy az egyik kőfajta, és az építtető a másikból próbálja pótolni a hiányt.

A rakott kőalapok felső síkját egyenletesen kell kiképezni, úgy, hogy a kövek sarkai, élei ne álljanak ki belőle. Ez később a szigetelés elhelyezésénél okoz gondot: a szigetelőlemez átlyukasztja az éles kő.

A téglából készült alapok megfelelő felfekvéséhez elengedhetetlen, hogy a munkaárokba elsőként egy szerelőréteg kerüljön. Ez lehet homok, kavics, vagy sovány beton. Elhagyása a téglák kifordulásához, egyenlőtlen süllyedéséhez vezet, mely az alap majd a felmenő fal megépítésével erőteljesebbé válik.

A téglaalapok készítésénél a falazott szerkezetekre vonatkozó előírások tartandók be (kötési módok, a téglák nedvesítése, a sorok szabályossága stb.) – legtöbbször kivitelezésükkor is ugyanazok a hibák fordulnak elő, mint a téglafalak építésénél. Téves az a gyakran hangoztatott és elterjedt vélekedés, hogy az alapokba a gyengébb, rosszabb minőségű téglák is elegendőek. Gondoljunk csak bele: az alap viseli a teljes épület terhét – ide az előbbiekkel szemben éppen hogy a legerősebb, legtartósabb anyagot kell beépítenünk (ahogy azt a régi, háború előtti szabályok elő is írták – és amit az építési vállalkozók szerettek gyakran figyelmen kívül hagyni). Éppen e miatt nem szabad alapokba üreges téglaelemeket (régen falazóblokkoknak hívták ezeket, ma pedig majd’ minden téglagyár készít ilyen könnyített, jobb hőszigetelő képességgel rendelkező égetett agyagárut.)

Ne feledjük azt se, hogy míg a felmenő faltestek kapnak egy viszonylagos védelmet a vakolat, burkolás által, a föld alatt húzódó alapok semmi ilyennel nem rendelkeznek. Ezért sem szabad vízfelszívó anyagból (pl. vályogból) készült téglát alapban használni.

Míg a falakban többnyire megengedett egy bizonyos százaléknyi tört tégla alkalmazása – sőt, a falkötéseknél erre szükség is van –, az alapok esetében az alaprajzi kialakításnál törekedni kell arra, minél kevesebb vágott, tört tégla kerüljön a szerkezetbe.

Nagyon fontos, hogy a téglaalapok készítéséhez nem megfelelő falazó habarcsként a mészhabarcs. Egyrészt – ahogyan arról már szó volt – a mészhabarcs kötéséhez kell a levegő, másrészt a földalatti szerkezetekhez mindig jut nedvesség: s ez a mészhabarcsra kifejezetten káros.

A téglafalak esetében is problémát okozhat, ha az egyes falszakaszok nem egy időben készülnek. Nem ritka, hogy valamilyen ok miatt több hetet áll egy építkezés, a falazás. Ha az épület egyik szakaszán teljes magasságában elkészül az alaptest, majd a további szakasz csak jóval később, akkor a két rész különböző mértékű süllyedése, konszolidációja miatt szinte kikerülhetetlen, hogy elváljanak egymástól. Ez bizonyos, könnyebben összenyomható talajoknál akár egy hét alatt is megtörténhet.

A téglából készült alapok fokozottan érzékenyek a külpontos nyomásra. A kő- és betonalapok homogenitásuknál fogva az ilyen jellegű terhelést könnyebben elviselik – az elemekből álló téglaalapok már nehezebben.

A téglafalak esetében gyakori az az úgynevezett anyagtakarékos falazási módszer, amikor a vízszintes habarcsréteget csak két csíkban hordják fel a téglák szélére. Ez a módszer az alapok falazásánál nem megengedett.  Mind a vízszintes, mind a függőleges fugákat teljesen ki kell tölteni habarccsal – a téglafalak csak így tudják teljesíteni az előírt szilárdsági feltételeket.

Amennyiben az alapfalra külső vagy belső szigetelés kerül, fokozottan ügyelni kell arra, hogy a falazó habarcs a fúgákból ne folyjon ki, illetve ha ez megtörtént, azt a felületről azonnal le kell szedni. A megszilárdult habarcs eltávolítása igen nehéz feladat, ha pedig erre kerül felhordásra a szigetelőlemez, fennáll annak a veszélye, hogy a kitüremkedett habarcs a szigetelőlemezt kilyukasztja.

Különösen nagy gondot kell fordítani a lejtős területen építendő alap kivitelezésére. A rossz gyakorlat szerint az ilyen területen nem lépcsőzéssel készül az alap, hanem az alsó síkja ferdén követi a lejtést. Az ilyen, ferde síkú alapozás esetében az alaptest és vele az épület megcsúszik, elmozdul. Minden épületszerkezet tankönyv alapvető szabályként írja elő a lejtős terepen készülő alap lépcsőzését. A szakemberek, mesterek általában ismerik is e szabályt, de hibát itt is gyakran elkövetnek.

A leggyakoribb hiba, hogy kőből vagy téglából készült lépcsőzött alapnál a lépcsőzés vonalában folyamatos függőleges hézag van. Ekkor az egyes szakaszok elválnak egymástól és különböző mértékben megsüllyednek – ami helyrehozhatatlan károkat okoz.

A magánerős építkezések esetében napjainkban a legelterjedtebb alapozási módszer a betonalap készítése.

Alapjaink készülhetnek egyszerű kevert betonból, úgynevezett úsztatott betonból és vasbetonból. Alapjában véve mindhárom esetben maga a betonkeverék, ami a tartást adja – de a kiegészítő szerkezetek is fontos szerepet játszanak. A beton keverése történhet kézi erővel, géppel – és vásárolhatunk kész betont is.

A betonozásnak megvannak a maguk technológiai előírásai, ezeket a szakember ismerik, a szakirodalomban, a neten számos pontos és részletes leírás olvasható e tárgyban. Így erről most külön nem szólnék, ellenben van pár olyan fontos tudnivaló, ami házaink alapozásánál elengedhetetlenül fontos.

Ami az alapok betonozásánál különösen fontos a más szerkezetektől eltérően: arra kell ügyelni, hogy a munka kivitelezése során sem a betonanyagnak a munkaárokba juttatásakor, sem a beton tömörítésekor ne omoljon bele a föld a frissen odakerült betonba – ugyanis azzal keveredve gyengíti a beton minőségét, szilárdságát.

A már elkészült, többnyire sávalap közeit abban az esetben, ha a talajnál magasabb az alapozás, fel kell tölteni. Erre célszerűen a helyben kiásott földanyagot használják fel. Ám a feltöltésnél figyelni kell arra, hogy a sávalapok közei teljes terjedelmükben kitöltésre kerüljenek és a feltöltés jól tömörített legyen – ellenkező esetben a rákerülő szerkezetek megsüllyedhetnek.

A legnagyobb problémát az alapok készítésénél nem is maga az alap építése jelenti, hanem a hozzá csatlakozó felmenő fal elhelyezése. Ezekről a kitűzésről szóló fejezetben már szóltam.

Az alapozásokról szólva nem szabad elfelejteni a válaszfalak alatti alapok készítését sem. A legnagyobb problémát ezeknél az jelenti, hogy… egyáltalán nincs is alap az ilyen fal alatt. Vagy mert nem készítettek alapot, vagy mert a válaszfal nem oda került, ahová eredetileg tervezve volt, azaz nem az arra szolgáló alap fölé kerül… Mi ennek az oka?

Egyrészt rosszul értelmezett takarékosság, másrészt a megfelelő ismeretek hiánya. Számtalan esetben találkoztam már azzal, hogy egy-egy új válaszfal, vagy – ami szerkezetében hasonló ehhez – éltéglafal, vendégfal alatt nem készül alapsáv azzal a meggondolással, hogy a padlólemez elegendő lesz a terhet tartani. De előfordult már az is (mégpedig nagyvárosi emeletes házban), hogy az újonnan készült válaszfalat egyszerűen a hajópadlóra építették rá.

Pedig… gondolkozzunk csak el az alábbi tényeken:

Egy tömör égetett agyagtégla falazat térfogatsúlya 1600-1700 kg/m3. Egy méternyi kisméretű téglából készült éltéglafal alaprajzi területe 0,065 m2, azaz egy 1 méter magas fal egy méter hosszon nagyjából 110 kg-al terheli az alatta lévő szerkezetet. Egy 3 méter magas fal pedig 110 x 3, vagyis 330 kg-al.

Azt gondolnánk tehát, hogy a válaszfal terhét a betonozott padlónak ki kellene bírnia. Csakhogy: a beton nem is a válaszfal által kifejtett nyomóerő miatt megy tönkre, hanem a fal alatti felületi behajlása miatt. Nézzük csak az alábbi rajzot: a lemezszerű padlót a válaszfalunk a terhelés helyén behajlítja – ezt a folyamatot erősíti az ún. pecséthatás is.

További többletterhelést jelent, hogy a szabályok szerint a válaszfalakat bizony ki kell ékelni a felettük álló mennyezethez – azaz a padlóhoz kell feszítenünk. Ennek oka, hogy ellenkező esetben a válaszfal labilis lesz, a legkisebb terheléstől (például egy ajtó erősebb becsapásától is) kidőlhet.

A válaszfal alatti padlót érő teher tehát e kiékelés miatt még jelentősen nő, akár a fent kiszámított 5,0 kg/cm érték kétszerese is lehet. Könnyű belátni, hogy egy egyszerű, vasalatlan, bizonytalan minőségű betonpadló nem képes e terhet viselni.